Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Ratkó József: Negyven év, negyven vers
Várakozások az Illyés-életművön belül, de az egész magyar költészetben is a legnagyobb versek közé sorolható. Mestermű. Pontos, cifrátlan, tiszta beszéd. Bárkit megigéz, beavat, közel enged magához, aki reménykedve várt és várt és várt valamire valamikor. A meg-megiramodó indrdatot visszafogja a költő higgadtsága, hiszen nem lázadni vagy lázítani, hanem ítélkezni akar. A várakozás, mondja a vers, remény — felemeli a várakozót. S ha hiábavaló, ha túlhajtott remény: megalázza a várakozót. Fölfoghatnók ezt a verset ereszkedő lejtésűnek is, mint népdalaink zömét, hiszen rest Históriánk ösztökélésével, a jövő sürgetésével kezdődő vers pénz és levél, és az utolsó villamos várásáig csökken. Am tudni kell: várjunk mohón és követelőzve vagy óvatos félelemmel bármit is, mégoly apró dolgot is - a jövőt várjuk. Mert a jövő sem más: mindennapi létünk kockáiból kirakható építménye az időnek. FEHÉR FERENC: HALLGATAG ÜZENET EGY TÁVOLI KÖ LTŐTÁRSTÓL Van abban valami vérpezsdítő, ám olykor lélekszakasztó érzés, ha az embert körülfogja a szülőföldje, szorosan a lélekhez, testhez tapadva, olyannyira, hogy ha nem vigyázkodik s nagyobbat lép, idegen földön, idegen szavak közt leli magát. Gyerekkoromban, lelencként tapasztaltam valami hasonlót az erdő- bényei árvaház udvarán, putnoki, parasznyai gazdáim utcájában, ahol csak az iskoláig meg a gazdák földjéig vivő utakat ismertem. Otthontalan otthon, hazátlan haza - jut most eszembe, meg az is, az az örökös félelemmel vegyült készenlét. A határőr érezhet ilyet, csakhogy itt magamat őrzöm - át ne lépjem az ismerős táj határait. Azért mondom ezt Fehér Ferenc jugoszláviai magyar költő verse elé, mert gondolom, ő is megtapasztalta ezt gyerekként is, de költőként még inkább. Ez az az érzés, amely arra sarkallja a világon mindenütt a költőket, hogy szülőföldjüket világgá tágítsák, vagy a világot szülőfölddé tagosítsák. Fehér Ferenc verse a hallgatásról szól. Költőnek és költészetnek olyan elő-állapotáról, amely végül is megteremti a verset, azaz szavakká oldja csendet. TŐZSÉR ÁRPÁD: ŐSZRE J Á R AZ IDŐ A férfikora delén járó szlovákiai magyar költő - betöltvén ötvenedik életévét - számot vet sorsával, dolgaival, mert „őszre jár az idő”; most jön az igazi vizsga. Vállalás és végzett munka, cél és eredmény összevetése a vers; a költőkinőtte szülőföld vállig érő temploma, törpe házai keserítik a férfi szájaízét: keseríti jobban, hogy rokonok, sógorok, ángyok - százan élik a múltját, s ő egyedül a jövőjüket. A megfaggatott idő mégsem keserűségként összegeződik a költői tudatban, hanem a „Vigyázz, a világ nem játék!” parancsában, az országgá nőtt gond kimondásában, „minden szó” átélésében, s a szülőföldet országgá, országot világgá mondani elemi parancsában! GÁL SÁNDOR: FÉNYES NAP Fújhat a történelmi szembeszél, sodorva hátunk mögé leheletként a verset, sár nyomakodhat a garabonciások fölséges lábujjai közé, azért a költők körbe88
