Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Ratkó József: Negyven év, negyven vers
állják, körbeéneklik Magyarországot, várva a ritka szélcsendre, amikor nem sodródik már a tegnapok árnya, nem szitál a rettenet... Énekelnek hazafelé a költők, mint Gál Sándor is Kassán, a Tatranska ulica 2-ben, ahonnan rálát Rákóczi Ferenc fejedelem nyugvóhelyére, a dómra, rá a múltra, rá a jelenre, s várja velünk együtt a szélcsendet: a jövőt, amelyben jobban hallatszik a baráti, testvéri szó - hangozzék az románul, szlovákul, csehül vagy magyarul, s rávirrad a versre is a hajnal, majd a fényes nap is. Gál Sándor, amiképpen Tőzsér Árpád is, mindenese a szlovenszkói magyar irodalomnak. Vers és novella, szociográfia és mesekönyv, esszé és dráma sorjáznak tolla alól a fölnevelő közösség igénye, szüksége szerint. Minden írásában a tisztázás, a megbékélés szándéka munkál, jóllehet tudja, hogy az ítélet — róluk, odavalósiakról - már régen kimondatott. JUHÁSZ FERENC: A MÚLT-IDŐ ARANY-ÁGA „Fáj az Istent roncsokban látni” - írta Juhász Ferenc Ady utolsó fényképe alá, pedig Istennek vélt költőnknek csak a teste töretett meg, szelleme és szavai épek maradtak, és hűek a föladathoz: „ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban”. Le-letéve a tollat nézem szomorúan a múlt-idő arany-ágát, s tétovázik szívemben szeretet és riadalom. Mert „fáj az Istent roncsokban látni”. Mit is írtam 15 évvel ezelőtt Juhász Ferencről és Nagy Lászlóról? „Két csillag-erejű és Nap-erejű költőt ismerek.” Egyet most már... Derül-borul az ember éneklő kedve, zúzolódik a lélek, gyötretik haláltól, halálos gondtól, gyötretik örömtől is. Súrlódva imígy a világhoz kopásállónak kell maradnia, mert ha nem, megragyásodik. S ragya veri a verset is. Ragyás pedig a gyémánt nem lehet - mondom konokul Nagy Lászlóval. Törődjünk azért a vállalt verssel, mert ez a költő arany-idejéből való, a min- denség szerelme fűti, s nem szintetikus anyagból épül, mint a későbbiek. Méltó Juhász Ferenc zsenijéhez. Az egész verset mosoly aranyozza, gazdamosolya a költőnek, aki véghetetlen gyöngédséggel, kedvességgel idézi a messzi gyerekkor tiindérkedő pillanatait, amelyek a bánat, iszony, sírás és jajgatás szüneteiben megragyoghattak. Lélegezzék be azt a melegséget, meghittséget, amellyel a vers megkínálja hallgatóit, olvasóit! NAGY LÁSZLÓ: ELHÚLLT BOLONDOK NYOMÁN Alig néhány napja Debrecenben vitát rendeztek Nagy László költészetének korszerűségéről. Készülvén megszólalni magam is arra gondoltam: Nag)'László intelmei címmel beszélek azokról az erkölcsi-emberi normákról, amelyek költészetének csillagi erejét adják. Néhány rövid nap nem volt elégséges a felkészülésre, ezért nem szólaltam fel, de nem mondtam le az intelmek megírásáról. Nem mondtam le azért, mert a Nagy László-i élet és életmű azt példázza - legalábbis számomra -, amit nem egyszer leírtunk már: nagy költő, nagy művész csak abból az alkotóból lehet, aki tisztán él, akit a hő, a hó az erkölcsi erózió nem kezd ki. S hogy miért éppen az Elhúllt bolondok nyomán című verset választottuk a költő nagy versei közül sorozatunk utolsó előtti darabjául, szolgáljon arra magyarázatul az, hogy ez az ars poetica érvényű köl89
