Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Babosi László: "Bujdosva a jövő elvadult útjain" - Beszélgetés Bugya Istvánnal Ratkó Józsefről
Bugya István 1948-ban született Hajdúhadházon, Tiszadobon nőtt fel, s a mai napig ott él. Több évtizedig pedagógusként dolgozott a gyermekvárosban és a helyi iskolában, majd a könyvtárat vezette. Ratkó Józsefhez szoros baráti kapcsolatok fűzték. Az 1980-as évek végéig festészettel foglalkozott, számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, majd az írásban találta meg az önkifejezés legmegfelelőbb formáját. 1989-ben az utolsók között készített interjút Ratkó Józseffel.2 Az utóbbi két évtizedben verseket és prózákat ír (többek közt Ratkó Józsefről is5), könyvet szerkeszt,4 kötetei jelentek meg.’- Kedves István, hogy ismerkedtél meg Ratkó Józseffel?-Jóska mint félárva, s így-úgy már gyermekvédelmi gondoskodásba vett gyerek 1949-ben (ha nem tévedek) került be a hajdúhadházi Gyermekvárosba. Szüleim ennek az intézetnek alapító munkásai voltak, s ott is éltek, laktak, abban az erdőmélyi barakkvároskában, ami korábban katonai kiképzőtábor volt. Egy egészen különleges, azóta is példátlan emberi közösség született ott a háború után élni vágyó, az emberi méltóságra kényes és a békességre kiéhezett felnőttek és elánmit gyerekek inkább mesébe, mint a valóságba illő szövetsége. Erről a világhírűvé lett világról, ennek lélekgyógyító mibenlétéről nagyon szépen és nagyon megrendültén emlékezik meg később, a már felnőtt Ratkó Jóska, a költő - valahányszor elolvasom erről szóló gondolatait, gyönyörködöm, hogy micsoda könnyfényes emlékművet állított hálából azoknak az egykori pedagógusoknak, ápolóknak, főző-, mosó- és takarítónőknek, udvari munkásoknak, mesterembereknek, akik azt a csodavilágot a maguk emberségéből megteremtették. Gyönyörködöm és megrendülök, mert a sok felejthetetlen-szép arcú és jellemű ember között, a legnagyobb méltóságban, ott vannak az én szüleim is. Na, hát innen valahonnan indult a mi ismeretségünk, mert én meg éppen ott születtem, s nyolcadik gyerekként úgy, abban az időben, amikor Jóska odakerült. Annak a gyerekfalkának, amelyikbe idősebb testvéreimmel együtt Ratkó Jóska, a „Csang” is tartozott, különleges felség- területe lett a mi házunk, sőt azt mondhatom, egész családunk. A Csang nevet Feri bátyám akasztotta rá, mert hogy Jóska sovány volt, mint ama kínai. A Gyermekváros 1950-ben Tiszadobra költözött, s az a később legendássá lett korosztály - a Ratkóéké - már itt fejezte be az általános iskolát, majd közülük többen is Nyíregyházán tanultak tovább. Ez a társaság, mert szentebb köteléke nemigen volt (amíg csak saját családjaikat egyenként meg nem teremtették), sokáig összetartozott, mint a testvérek, ezért nem szakadtak el a Gyermekvárostól sem: nyaranként, messze túl a diákévek vakációin is, itt találkoztak. Különleges közeg volt az övék, egy hatalmas indulatú, folyton kereső, mérlegelő, intellektuális társaság, amelyik életre-halálra vetette magát a bölcselet időtlen kérdéseibe - művészet, filozófia, szerelem... És közben versengtek, fociztak, pingpongoztak, úsztak, horgásztak és udvaroltak és egyéb, mindenféle kibeszélhetetlen szép kalandokban éltek. Csodálatos volt. Visszagondolva úgy tűnik, mintha egyetlen végtelen nyáresztendő volna az az idő. Bár ott téblábolnék közöttük most is, mint amolyan labdaszedő kisinas! De eltűnt, elolvadt az a tíz-tizenkét évnyi különbség, s észrevétlenül közéjük nőttem. Barátságom úgy indult Jóskával, hogy kiválasztottam őt a többiek közül, mert őt láttam a legkülönbnek, és a legtitokzatosabbnak, pláne, hogy verseket 62
