Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Babosi László: "Bujdosva a jövő elvadult útjain" - Beszélgetés Bugya Istvánnal Ratkó Józsefről

írt. Igen korai emlékem, hogy együtt horgászunk a nagy fűzfa alatt, vagy csónakban evezünk, beszél, énekel, verseket mond, vagy nagyon nagy csöndben van, mintha ott se lennék. Telt, múlt az idő és egyszer csak már haverok voltunk, és már nem csak hallgattam őt, de vissza is szájaltam. Ebből a „párbeszédből” barátság lett. A legjobb. Többet is mondhatnék erről, de minek? Hozzám való viszonyát ő maga minősítette, amíg élt, s azon már semmi és senki nem változtathat. Valahogy Mesternek tekintettem őt, de ettől ő soha nem viselkedett úgy, mintha a tanítványa lennék. Nem voltam méltó hozzá, mégis egyenrangúnak tartott magával. Azt hiszem, az ő barátságát táplálta még valami személytelenül szerzett érdemem is. Azáltal, hogy én az innen kirajzottakkal szemben Tiszadobon megmaradtam, valami maradéka, lenyomata, utódja lettem szemében a régi gyermekvárosiaknak és a régi dolgoknak. Hogy az eredendő tér nem sérült (kastély, vizek, erdők a helyükön maradtak), az idő is megállt közöttünk. Jött hát, amint csak jöhetett, ide, haza, Tiszadobra.

— Ekkor mindig hozzátok ment?

— A legtermészetesebben. Szerzett jog volt ez részéről, részemről pedig kitüntető kötelezettség. A jog gyerekkorából eredt, amikor is a többi lelences sráccal, a Bugya fiúk barátaival együtt, úgyszólván bármikor betódulhattak a házba, befalhattak mindent, aztán ha úgy tetszett, ledűlhettek szunyókálni. Ovendégségét mindig boldogan fogadtam, de azért mondhatom, többnyire fárasztó volt. Mert kemény szellemi erőfeszítést kívánt az ő intenzív gondolkodását akár csak követni is, aztán meg szó szerint, roskadásig jártuk az erdőket gombáért, a vizeket halért őszben, tavaszban, nyárban, hóban.

— Szüléidről nagyon szépen emlékezik meg a Gyermekváros, Tiszadob című írásában. Idézzük fel ezt hosszabban:

»Ha valaki azzal a szándékkal megy a Gyermekvárosba, hogy ellenőrizze az ottani munkát, bizonyára talál hibát ebben-abban. Jószerivel én is föl tudnék emlegetni néhányat, de azok az emberek, akik föloldották bennem a hazulról hozott szorongást, akik végül is emberi teljességre, tisztességre neveltek, nem lehetnek ma sem rosszabbak régi önmaguknál, legföljebb fáradtabbak, mert idősebbek, megviselte őket a szüntelen készenlét és munka. Mert aki gyermek- otthonban dolgozik, nem számolgathatja, mikor telik le a munkaideje. Együtt kell dolgoznia, játszania, tanulnia a gyerekekkel, átélni minden pillanatukat, hogy utánozható példát adjon. Valahogy úgy, ahogy annak idején Bugya bácsi, akinek nem volt pedagógiai képesítése, mi, gyerekek, mégis a legjobb nevelőnek tartottuk. Bármilyen munkánk volt, velünk dolgozott. Ha valamelyikünk rendetlenkedett, elküldte játszani, mondván, hogy vele csak rendes ember dolgozhat. Vele dolgozni rangot jelentett. Honnan volt benne ez a kiváló pedagógiai érzék? Maga is nyolc gyereket nevelt föl, célszerű szegénységben, gyerekei tanárok, munkások lettek. Felesége a Gyermekváros szakácsnője volt, s ma is ott élnek a város tőszomszédságában, s Bugya bácsi, aki volt ott párttitkár, nevelő, jó húsz évi munka után udvari munkásként ment nyugdíjba, kissé keserű szájízzel. Kitüntetést, ha kapott és kap, annyit, hogy volt növendékei a gyermekvárosba látogatva beugranak hozzá is egy-egy szíves szóra, beszélgetésre. Jutalma meg az volt, hogy házába bevezették a Gyermekváros vizét.«'1

63