Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Weiner Sennyey Tibor: B. F. (részletek egy monográfiából)
a karpereceket...'’'’ - miután egyiket már eltörte vizsgálódása során — „...mégis bevitte Vasvárra Magyar Ferenc órás-ékszerészhez. Az ékszerész felismerve a tárgyak arany voltát és régiségét a találóval együtt haladéktalanul a vasvári szolgabíróhoz sietett...” A lelet ma a Szépművészeti Múzeumban látható, s mint bebizonyosodott egy arany és két elektrolit karkötőről van szó, melyek a Honfoglalás tájáról származhatnak, mint egy másik tanulmány megjegyzi „A zsennyei kincs karperecéi skandináviai kincsleletekben gyakoriak, néha a szlávok lakta területeken is előfordulnak. Oroszország délibb területein antik előképek nyomán készülhettek a X-XI. században.”-''’ Ugyanebben az évben Keynes a Nobel-díjas közgazdász táblát avat Cambridge kápolnájában fiatalon elhunyt barátjának, Békássy Ferencnek és Virginia Woolf kiadja Londonban angol verseinek gyűjteményét, az Adriaticát. De akkor, ott, évekkel korábban Békássy Ferenc ugyanerre a kertészre így legyint szeretettel: „Egyébként, mit nekem, ha görbe utakon jár? Elég hirtelen fog elhervadni ő is, s elég hamar. Néha, szemekben, miket talán régen ismerünk, egyszerre látunk egy tekintetet, mely egészen új, s mely tisztán, világosan, élesen hatol belénk. Ez a nézés - ez az! Ez az egy, ami fontos az emberben, ami megmarad, ez az illanó gyönge halhatatlanság.” Aztán vihar közelgett, s a folyópartról eltűntek a cigányok, az öreg kertész is visszahúzódott, mert már tombolt is nagy erővel a szél, az eső, a jég, hasonlóan, mint 1550-ben.21 Békássy szerelmének, Noel Oliviernek Angliába, ezt írja 1912-ben: „Elmenekültem Sennyéről. Amióta eljöttem a rózsák közül, mindennapfáj a fejem. Ez nagyon megalázó és még beteg sem voltam, de nem volt erőin semmihez. (...) Letarolt, elpusztított Sennyét hagytam magam után. Miután megkaptam, és mielőtt elolvastam volna leveled, jégeső esett. Másfél hüvelyknyi jégdarabok zuhogtak. Tíz percig tartott az egész. Már az első percben, min tha ágyúval lőtték volna, betölt az összes ablak; a tető jó pár hüvelykkel lejjebb csúszott mindkét oldalon, széles repedést hagyva a tetőgerincen; pár embert, aki kinn dolgozott a mezőn, hordágyon kellett utána hazavinni. A fák lombtalanok, letaroltak, kérgük hosszú csíkokban lógott a fákról. A föld tele volt letépett lombokkal, gyümölccsel, tetőpalával és roncsokkal - mindez melodrámaian hangzik, de szörnyű volt és megzavart és haragos méltatlankodást keltett bennem. ”2: A hely az, ahonnan nem kell továbbmenni. A hely a gyermekkor, amelyből a felnőtté válás traumája kiszakít. Még emlékszünk rá, hogy milyen volt, amikor „Keleti hajnalok káprázó tüzében / Jártam a hegyoldal mágnes hevében, / FIol a kősziklákon víg zuhatag patak / Szivárványszínt játszik a napsugár alatt”?25 Vagy nem is így volt? Fianem inkább úgy, hogy „Idegen hegyoldal Májusi hevében / Jártam kora hajnal káprázó tüzében / Hol a kősziklákon víg zuhatag patak...”?24 A csend, az éber alvás völgye ez a zöld sziget, „mely csendes nappal, a víz, a tiszta tó, / Hajnalban mintha ködből volna, fátyolos / Harang a szírt ott és a szél harangozó; / Almos hullám vize partot csobogva mos. // Hol hat patak beszél, s mindegyik, mint gyerek, / Magában játszva és más-más szerepbe szól: / Hol, mint a lusta nyáj, feküsznek a hegyek, / S az erdőn csend, s a szírt felett a szél honol.” Az elveszett árkádiai idill. Az, ki gépen száll fölé, nem értheti, hiszen „Vándornak mind vadon! Mind puszta, puszta mind / A rózsa délibáb, mely ringva 32
