Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (6. rész)
magyar.” (Figyeljünk „azért” fel a „lezüllött” szóra is: ez az író nemcsak önfeledten szeretni tudott, de élesen látni is.) Nem tudjuk, pontosan mikor és melyik újságban jelent meg először ez a cikk, gyaníthatóan valamikor még 1918 vége előtt, kötetben viszont az 1921-es Magyar tükörben. Trianoni tájenciklopédia ez a kis könyv. Búcsúznak benne a tájak, búcsúzunk mi is. Búcsúszót zengenek a Felföld harangai, álomútra kél a peleskei nótárius, a vadludak útját követve mi is keletre szádunk, a Tiszántúlra majd a derék rutének közé, fejét lehajtja Debrecen, elcsoszognak a pesti öregek, újszövetségi színeket kapnak a Balaton révészei, vándorok térnek meg mindig ugyanarra helyre, vagy tán soha el nem mozdulnak onnan, Szemere de genere Huba nemzetmentő álmain mereng a végső távozásra készülve, minek maradjon itt, már a régi Bécs sem az övé, s hova tűntek valahai ruszin játszótársai, elveszett még a Miatyánk is, hiszen, „felnyílott a lap a jóslatok könyvében, és kezdődött a csontok tördelése”. E szívszorítóan csöndes könyvecske „egyidőben” készült „tudósítások” sora, kötetté formálódva halottas ének a sírbaszállt ezer év teteme fölött. A Vérző Magyarország - és még annyi más — méltó társa. (1998-ban a Balassi Kiadó újra megjelentette, ám - „minden külön értesítés” helyett a szövegek elé illesztette Az égett emberhez című kis tárcát. Fia nem is kapunk magyarázatot arra, hogy miért szegődött a névtelen szerkesztő háromnegyed évszázad múltán Krúdy mellé társként, bánkódni éppen nincs okunk. Ez az „előhang” így kezdődik: „Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová, mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset, el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a vásárban... Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de még a házból sem eleven testvéreinket. Nem mondhatják a dicsőséges korok harangjainak, hogy másképpen konduljanak a mennybéli szentekről elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak és nem az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek...” És míg sorjáznak a hol reménytelenségtől kormos, hol a kényszeres bizakodásba kapaszkodó szavak, az olvasóban sorjáznak az azóta eltelt évek és évtizedek...A mind rövidülő lista... Mi tudott ellenállni az időnek...) A magyar ember nem utazik, „rendes ember általában nem mozdul ki otthonából - mondta egy régi szabolcsi táblabíró” és idézi Krúdy 1916-ban. „Történelmi csend lebegett a rónák és hegyek felett. Zömök, vállas, derekas lett a magyar fajta. Csak a sarkantyús csizmák ftirgéskedtek farsangban, egyébkor pihent, várt, hallgatott a nemzet.” Krúdy egész életében utazott, sok-sok kötetnyi úti beszámolója a bizonyság. Utazott? Ne higgyük, hogy nem lehet környzetet változtatni úgy, hogy el se moccanunk ültő helyünkről. Krúdy utazásai nem riportos rajzok, majdnem mindig emlékező utak, sok évvel megtörténtük után kerültek papírra. De gyaníthatjuk nem ritkán, hogy az úti élményt „csak” a fantázia szülte és szavatolja. Vagy a háríthatatlan kényszer: útra kell indulni, mert már alig lehet hova. 1920 májusában írja az Apostolok útja című alig három lapos kis írását, amelyben ott a teljes haza, ott 22
