Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (6. rész)
van mind az öt géniusz, épen és teljes virulásában a tér meg az idő..., csak éppen egy kérdőjeles mondatra adott elfoszló sóhajként: „Hová megyünk piros pünkösd napján?” Mindenhova és egyszerre, és hát ki is az a „mi”, aki a kérdést fölteszi? Mindenhová - sehová. Elmegyünk a „zöld” Erdélybe, el Kassára, a Hernád és Poprád vizeihez, „amelyből a diadalmas, majd a bujdosó kurucok ittak”, „elmegyünk napsütött tengerünkhöz”, „az észak-keleti Kárpát őserdeibe”, felföldi „polgárházainkba, ahol a varrógép és a leányhang Lavotta melódiáin álmodozik...” És elmegyünk „túl a Dunán”. A maradék Magyarország egyik felébe. Ez az út hosszabb a szövegben, mint az összes többi együtt, talán Krúdy - a Nyírnek és a Szepességnek elkötelezett író - is megérezte azt, amiről később Szabó Zoltán beszél, hogy a megcsonkult haza maradványdarabjai „felértékelődnek”. Egy pannon-könyv mellőzheti-e ezeket a mondatokat? „Elmegyünk túl a Dunán; legelők, legelőkön szarvasmarhák, tarkák, borzderesek; halmokon túró disznókondák; szürke rögjei, furcsa bütykei a földhajlásnak; világos és sötétzöld földtáblák, atlaszfényű barna földek, gólyalábú tornyok, rezgő erdők messzire nyúlnak, mint a szél, az országutak fehéren, nyugodalmasan hegynek, völgynek kanyarodnak, mint az utas elgondolkozása holnapi terveiről, messzire reménykedve, amilyen messzire az országút megy... tájképek, amilyeneket a legnagyobb festőművészek festettek, váromladékok, amelyek a féktelen szerelem csillapultával dalra, regemondásra hangolják a kopaszodó táblabírá- kat, ezüstszemei a földnek: az égbenéző tavak, a napsugár és a szél báli parkettje, az utas embernek megnyugtató néznivalója... nézi a szem a Balatont, nem tud lemenni róla, s nem tudja mit lát rajta... szőlők, amelyeknek karói megannyi gombostűk, amelyekkel a földnek szagos koszorúja itt meg van tüz- ködve... a hegyoldalban szelíden fehérlő pincék, tarka borházak, lehajtott vággyal álldogáló kis házikók, amilyenekben az ember öregségét álmodja eltölteni... a falvak környékén orgonavirágos temetők, a kő Krisztus lábánál sötétlila az orgona, amíg az útra világosabb gally hajlik, legyen mit letépni leánynak, legénynek, csendes kis temetők, ahol a falubeliek nyugodalmasan tartózkodnak, türelemmel várják maguk után azokat, akik még a faluban maradtak dolgaik elvégzésére; mindenki eljön az andalgó úton, a faluvégi kovácsház tűzszeme végképpen elmaradozik a temetőbe utazók mögött, mind messzibbről hallik a kalapács-játék, a torony kersztjének árnyéka hosszant elnyúlva mutatja mindenkinek a helyet, ahol majd sírját megássák. Ámde addig is nyitott szemmel járjunk ebben a szép országban, ahol a hegy úgy váltakozik a síksággal, a megkoszorúzott halom a boldogságos völgyekkel, a pergő eső, a füttyentő szél, (Dunántúl mindig fúj), a sarkantyús lábát tavak ezüstjén szik- ráztató napsugárral: mint az ember kedve, lelke-tükörlapja. Zöld selyemmel bélelt szelencében hunyorgó ékkövek, fénylő aranyak, vízi ezüstök, alkonypír rubintjai, hegyoldalak smaragdjai, szántók ametisztjei, aranyfürtös országutak fehérei: vannak ebben a szelencében, amilyen a boldog, békességes, bőséges Dunántúl...” Sehol szebben nem beszél Krúdy, mint itt, amikor azt kell mondani, hogy a Dunántúl „ország” és azt kell kimondania, amit lát: „temető”. Folytatjuk 23
