Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca
Ezáltal a festészet sokkal antropomorfabb. Benne helyet kap a természeti; de mivel csak egyfajta általános hangot üt meg, a tárgyak a maguk belső tartalmát tekintve közömbösek.”"* Hegel már érzi, hogy a tájképben valami olyan „szubjektív” erő nyilvánul meg, amely túlmutat az objektivitás keretein, „a tárgyak belső tartalmát” mégis az általánosba, a véletlenszerűbe, a közömbösbe űzi. (De nincs messze már Kierkegaard, aki kijelenti, hogy az egyes magasabb rendű az általánosnál, amennyiben abszolút viszonyban van az abszolúttal. És nincs messze már az idő, amikor - Simmel, Unamuno és Heidegger írásaiban - megszületik a táj filozófiája.) A táj lassan kibontakozik a természetből. Fátyoltánc. Előbb lehull a kézhez- állóság fátyla, és a természet mint kéznéllevő előlép. Teoretizálható lesz. Am a kéznéllevő természet sem enged belátást a tájra, mert ahhoz a teória fátylának is le kell hullnia. Ez, írja Csejtei, Unamuno tájfilozófiájában történik meg, amikor a természetélményről lefoszlik minden teleológia. „A spanyol, az ibériai tájra rányíló filozófus megnyitja az utat az ateleológia, a meditativ kon- tcmpláció előtt.”1'' Ekkor nemcsak a kézhezálló létezésmódja adja át a helyét a kéznéllevőségnek, hanem egyúttal az ontikus szintről átlépünk az ontológiaiba. „A létezők egyetemességének perspektíváját felváltja a léthomogenitás horizontja.”’11 Ez a horizont úgy nyílik meg, hogy előbb belső és külső összeomlik: az ember „ráhangolódik” a tájra, és úgy érzi, hogy ami kint van, az ugyanaz, mint ami bent van. Ez a léthorizont azonban furcsamód csak akkor válik lehetővé, amikor már letűnt. A felejtés teremti meg a kapcsolatfelvételhez szükséges távolságot. .Ameddig a természet jelenti az emberi lét fizikai horizontját, azt a keretet, amelyen túl a transzcendens, az istenek világa vagy a semmi kezdődik, és amíg a városok szigetekként léteznek a természet vad és kiszámíthatatlan tengerében, addig a természet félelmetes, fenséges, isteni. Amikor a civilizáció már behálózza a Földet, fordul a kocka: a városok közé ékelődő természet már egyáltalán nem fenyegető, nem fenséges, és már nem a phüszisz teljességét közvetíti. Az ember immár szabad. A mezőket, ősgyepeket szétszabdalta és művelés (cultura) alá vette, az erdőket kiirtotta, és uralkodóvá tette a tudományos gondolkodást, amely a lét szétdarabolását szellemi szinten is elvégzi. Petrarca még nem a táj felé indult el, amikor a hegy megmászását elhatározta. Ha így lett volna, akkor a tájélmény hatása alatt földbe gyökerezik a lába, és nem veszi elő Augustinust. Petrarca nem a világban-benne-lét hívását követi, lelke nem feloldódni akar a tájban, hanem egy magasabb (szellemi) nézőpont vonzza. Tekintetével cl akart foglalni egy biztosabb, tisztább szemhatárt. Ez még a tradicionális metafizika vágya, az objektumokat zsákmányként megragadó szubjektum tette. A TURIZMUSIPAR ÉS A TÁ| Durván azt mondhatjuk: a táj fátyoltánca a mítoszok ködös földjén kezdődött (a természet mint kézhezálló), a filozófia napfényén folytatódott (a természet mint kéznéllevő), és a tájképfestészet megszületésekor ért véget (a természet 32
