Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca
mint táj). Azt hihetnénk, hogy a tájfenomén manapság, ha nem is általánosan felfedett, de legalábbis tömegesen átérzett, megsejtett valami. Hiszen hatalmas tömegek mozognak a világban, utaznak össze-vissza, csak hogy átéljenek idegen, sosem látott tájakat. Egy ismerősöm elmondta, hogy ha évente nem tudna egy hónapra elutazni valami egzotikus vidékre, öngyilkos lenne, mert a fennmaradó tizenegy hónapban a lelke abból a négy hétből táplálkozik. Mi más ez, kérdezhetnénk, ha nem annak a jele, hogy a lélek élete a tájjal összeolvadt? A kérdés csak az, hogy turistáink valóban átélik-e a „toposzt”, ahol járnak. Valóban befogadják lelkileg a tájat, amely őket ideiglenesen befogadja? Aligha. Nem is táj az, amit ők látnak, csak a turizmusipar terméke: olyan környezet, amely nem több egy utazási iroda árucikkénél. A turista szeme elé tolt terep csak potenciális táj. Akkor válhatna aktuális tájjá, ha a turista kilépne a turistalétből, és a helyet, ahol épp jár, nem elfogyasztani akarná - élmény formájában -, hanem átadná magát neki. Ehhez talán le is kellene telepednie ott, hogy pillantásában ott legyen a történelem, ott halmozódjon az ősök által megélt tájidő. Sokan dolgoznak ma azon, hogy a tájélmény ne sikerüljön. Az utazási iroda, az idegenvezető nem engedi, hogy a kuncsaftok bármit átéljenek. Amit kapnak, az spektákulum, mondja Csejtei. Es ha a turisták mégis megszabadulnának, és elindulnának táj-önmaguk felé, akkor ott van a kötelező szembilincs: az automata fényképezőgép. Ez mindegyikük nyakában ott lóg, és arra való, hogy a tájat képek formájában birtokolható, azaz eszközként létező természet- mivoltában tartsa. Ez megint csak az a ideologikus szemlélet, amely nem engedi bennünk megszületni a tájat. Es ha a turista netán otthon felejti automata fényképezőgépét, az sem segít. Hiszen már régóta úgy lát mindenki, mint egy fotómasina. A tényfékező-gép megakadályozza, hogy az ember beengedje magába a környezet lelkét. (Ismerjük a frappáns megközelítést: amikor a virtuális valóságban nevelkedett turista véletlenül meglát egy olyan épületet vagy tájat, amely őt az átélés szabadságával fenyegeti, gyorsan szeme elé kapja gépét, hogy a szeme ki ne folyjon a nagy valóságfénytől.) A turista a táj előtt állva úgy rántja elő a gépet, mint Petrarca Augustinust. Pajzsként. Pedig a tájélmény volna talán a legegyszerűbb módja annak, hogy átérezzük azt, hogy nem öntörvényű, végtelen szabad, zárványként élő, közösségre és szeretetre nem szoruló individuumok vagyunk, hanem mindannyian egy nagyobb összefüggés részei, még akkor is, ha ezt az összefüggést nagy erővel pusztítjuk. Ha képesek volnánk arra, hogy átengedjük magunkat a tájnak, akkor talán megsejthetnénk az elveszett, soha többé vissza nem térő harmóniát. Mert mi a táj? Ahol a séta fáj. EPILÓGUS Nemrég Dobogókőn jártam. Van itt eg)' kilátóhely, ahonnét észak felé messze ellátni. Tiszta idő volt, a Vadálló-kövek fölött látszott a Prédikáló-szék súlyos tömbje, távolabb pedig a felvidéki hegyek. Amikor a látvánnyal eltelve megfordultam, hogy induljak tovább a turistámon, különös dolog történt. Meg- láttam Petrarcát. Pontosabban: egy embert, aki éppen olyan testtartásban állt 33
