Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca
A TA| MŰVÉSZÉTÉ A megismerés a gondoskodásban kézhezállón keresztül halad előre, hogy a már csak kéznéllevőt hozzáférhetővé tegye, mondja Heidegger. A természet kézhezállósága felfedheti annak kéznéllevőségét. De a kéznéllevő természet még mindig nem táj. A természet ontológiai-kategoriális meghatározása nem állíthatja elő a táj élményét. A teoretikus megközelítés a természetet meghagyja annak határtalanságában. A táj leglényegesebb mozzanata azonban — ahogy Simmel írja azon túl, hogy a táj is „természetből van”, az elhatárolás, a szemhatárba foglalás, mégpedig úgy, hogy mindez bizonyos „hangulati magáért-valóságban” történjen meg. Az ókorban, ahogy láttuk, még nem született meg a mai értelemben vett táj. A phüszisz határtalanságában mozgó élet képtelen rá, hogy magáért-való- ságában messe ki a saját szemhatárba foglalt, az ő jelenlététől átszellemített tájat. A mítoszok háttérsugárzásában élő embernek erre nincs is szüksége. Ez az oka annak, hogy a táj oly sokáig nem lehet tárgya a művészetnek. A tájképfestészet mint önálló műfaj csak a XVI. század végén alakult ki, de a XVII. századra Hollandiában szinte egyeduralkodóvá vált. Adam Elsheimer, aki a németalföldi és itáliai hagyományokat ötvözte festészetében, élete végén a tájkép új típusát alakította ki. Az égő Trója című átlós szerkesztésű képének témája a menekülő emberek forgataga, de a tömegjelenet hátterében - miként a trójai tűzvész - már-már elharapódzik a táj sötét lelke. Az 1607-es II Conten- tóban ugyanez az átlós szerkesztési elv érvényesül: a téma az emberi dráma, de minden, ami történik, a táj erőterében áll. (Elsőként Elsheimer festette meg ezt a történetet: az emberek az öröm és a megelégedés istenét imádják, amire féltékeny lesz Jupiter. Mercuriust küldi, hogy rabolja el az istent, és toloncolja vissza ikertestvéréhez, Discontentóhoz.) Leghíresebb festménye az 1609-ben született Menekülés Egyiptomba. Ez már a táj diadala: a természet túlömlött a képátlón, a szüzsé szinte csak jelzésszerű. A természetet az esztétikai szemlélet tárgyaként később Kant és Hegel teo- retizálja, de a mai értelemben vett tájról itt sincs szó. A tájat átérző ember világban-benne léte ekkor még nem szabadul ki a tradicionális, objektumszubjektum dichotómiából (ahogy a művészi tartalom is a formától elválaszthatónak tetszik akkortájt). Hegel művészetfilozófiái előadásaiban például ezt olvashatjuk: „A festészet kapcsolatban van a lélekkel, mivel objektivitása nem a szubsztancialitás objektivitása, s így a szellem a szubjektivet nem szorítja objektív meghatározottságának keretei közé, nem meghatározott szemléletet alakít ki az isteniről, hanem meghatározatlanabb képzeteket hoz létre, amelyek az érzelem területére tartoznak. Az érzelem tárgya olyan általános, amelyben magamról mint partikulárisról tudok. Hogy objektív belső tartalommal rendelkezzem, önmagámról el kell feledkeznem. A festészetben viszont szabaddá válik az érző szubjektivitás. Tehát a festészet az érzelemre van utalva. Tárgyai különös, véletlenszerű tárgyak, amelyek nekem csak általánosabb értelemben felelnek meg. A véletlenszerű ugyanis nem objektivitásomat, hanem inkább különös szubjektivitásomat érdekli. Mivel ilyen módon a tartalom jobbára közömbös, a festészetnek a tárgyak tág köre áll a rendelkezésére. 31