Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca

lehetőségét. A természet immár elveszítette könyörtelen fenségességét, és az emberi pillantásban tájjá szelídült. Ezzel azonban az emberi esendőség színeit vette magára: lelke lett. Ez a folyamat különösen a tájképfestészetben követhető nyomon.

Emlékezzünk csak Humboldtra, aki úgy érezte, hogy a táj gondolkodó szemlélése már nem magától értetődő, és hogy a természetet úgy kell bemutatni, „ahogyan az ember bensőjében tükröződik, ahogyan e tükröződésben hol kellemes alakokkal népesíti be a fizikai mítoszok ködös földjét, hol kibontakoztatja az ábrázoló művészi tevékenység nemes csíráját.”1’

PETRARCA, LEFELÉ

Petrarca, nem törődve mások véleményével, esztétikai hegymászásra indul. Mintha megsejtené a természetben a tájat. Am amikor felér a hegycsúcsra, előveszi könyvét, amit mindenhová magával visz, Augustinus vallomásait, és felüti: „És akkor az emberek elindulnak és megcsodálják a magas hegyeket és a messzi tengert és a hatalmasan zúgó folyamokat és az Óceánt és a csillagok járását, és magukról megfeledkeznek közben.”

Petrarca megrendültén becsukja a könyvet. Rádöbben, hogy Ágostonnak igaza van, mert miközben a hegyet mászta, egyre távolabb került önmagától. Es a költő, aki megsejtette a természet leple alatt a tájat, visszahátrál, vissza az ókor és a középkor természetfelfogásához. Joachim Ritter azt írja az esetről, hogy Petrarca „nem tudja fenntartani a lelke felszárnyalásakor keletkező és megtapasztalt érzést. »Eluntam nézni a hegyet«, írja, s a visszaúton »a lélek szemeit« már csak befelé fordítja. Az őt korábban megigéző Mont Ventoux most minden ragyogását elveszíti.”16

Petrarca nem a tájat, hanem a természetet látta a hegytetőről. Kísérlete mégis példa értékű. A természetben rejtekező táj akkor lép elő, amikor a természet megszűnik pusztán a hasznosság hona, tárháza lenni, és menedék lesz azok számára, akik a tudományok utilitarizmusától visszakövetelik az élet- egészt, amely követelésnek csatornája és céltalan célja a táj, vagyis az átlelkesített természet. Erről értekezve Ritter idézi Cézanne-t: „Bele akarok veszni a természetbe, vele akarok kicsírázni és őt akarom kicsíráztatni, a sziklák dacos hangját akarom magamnak, a kőzet ésszerű keménységét, a levegő simaságát, a Nap melegét. Itt van előttünk a fény és a szeretet nagy lényege, a bizonytalan világmindenség, a dolgok ingatagsága. En leszek a természet Olümposza, én leszek istene. Bennem fog feltámadni az égi eszmény. A színek az ideák és Isten látható húsát jelentik, a misztérium felfénylését (...), gyöngyházmosolyuk újból életre kelti az elenyészett világ halott arcát.”1

A művész feladata ebben a helyzetben az, hog}’ a táj színeiben olyan ajtókat nyisson, amelyeken belépve az embert - miként a I léliosz napszekerén utazó, a tudásba végső beavatást nyerő Parmenidészt az istennő - magához emeli a táj. A tájkép lélekvezető. Általa az ember visszatér az élet ősforrásához, annak esztétikai anamnészisze által.

30