Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca
Az újkor a mítoszokkal úgy számol le, hogy leválasztja róluk speciális, „érzelmi” megismerő jellegüket. A mítosz mesévé olvad. A megismerés pedig a tudományos módszer szerint halad. A világ megnyílik az objektumokra vadászó ember léptei alatt, és a mitikus, objektumon-szubjektumon túli világ elsüllyed. Ez a trauma azonban furcsa mód megteremti annak a lehetőségét, hogy az ember visszavágyjon a harmóniába. A természet ókori lényegének elfeledése lesz a táj létrejöttének táptalaja. Mert amikor az ember a természetet még phüsziszként élte meg - amíg tehát a megértett természet a létezés harmóniájával volt azonos (a görög harmónia főnév eredeti jelentése: természet) -, addig az ember nem kizárólag a benső pillantással felmért természet által juthatott túl önmagán. A természet fenséges volt és kézhezálló, és az ember nem szívesen sétál sem a félelmek birodalmában, sem egy raktárban. A táj édes-bús nosztalgiája ismeretlen volt, mert nem volt hová visszarévedni, legfeljebb a Hésziodosz által megénekelt aranykorba.1’ Hogy a természet és a táj közötti ontológiai különbséget a mítosz tükrében értsük meg - amely kihalása után mintha a civilizált ember tájélményében élne tovább -, képzeljünk el egy^ sétát egy őszi, ködös erdőn. A láthatatlan a láthatóba költözik, a túli az innenire ül. A sejtelmesben a transzcendens közelebb lép, a gondolat költőibb lesz. A halálhoz előrefut a gondolat. Ahogy gyalogúink, a köd oszlik előttünk, egy're újabb tájdarabokat harcolunk ki a semmiből (ami mögöttünk persze megint összezárul). És a sétában felébred egy érzés: táj nincs idő nélkül. Ami időtlen, az még csak természet. A táj a természetnek „dinamikus” formája: természet mint aktus. A táj potenciálisan mindig is benne van a természetben, és a (lehetőleg magányos) sétálóban aktualizálódhat. Táj az, amit a természet nekem itt és most jelent, és aminek a jelentését inkább érzem, mint tudom. A mítosz az én számomra ködös erdő. Megnyílik itt és most, nekem, de nem áll elő mint összefüggő léthorizont. Ahogy haladok benne, nyílik előttem és csukódik mögöttem. Objektumként megragadhatatlan, mert ő ragad meg engem. De talán túl „misztikus” vizekre eveztünk. Kirk például ironikusan megrója Cassirert, amiért az a mítoszt szinte vallásos áhítattal láttatja. „Bármennyire csodáljuk is Cassirer látomásának szenvedélyességét és magabiztosságát, kifejezésmódjának költői erejét, gondolatain merő föltevések és teljességgel bizonyí- tatlanok. (...) Szólítsunk föl valakit, hogy képzelje el ’az életnek azt a dinamikus formáját’, amelyből a világ azáltal jön létre, hogy a lélek benseje felkavarodik valami erős érzelemtől (...), majd olyan elragadtottá válik, hogy ’képzelőereje szembeszegezi az impresszió behatásával az expresszió aktív erejét...”14 Igen, egy' igazi angolszász analitikusnak takaródét kell fújnia, ha meghallja a „látomásos” cassireri hangokat. Pedig ha Cassirert olvassuk, érezzük, hogy időnként nagyon közel kerül a heideggeri imperatívuszhoz: „görög módon elgondolni” a dolgokat. Amit mondok, talán valóban durva leegyszerűsítés: az újkorban, amikor a mitikus világmegértés már a múlté, a világot szétdarabolták az egymástól mind jobban elidegenedő tudományok, és feltámadt az emberi világ szellemi újraegyesítésének vágya. Az érzelmileg átitatott természet, azaz a táj veszi át a halott mítoszok szerepét, és tartja ébren a világban-benne-lét átérzésének 29
