Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca
korábbi műben feltünedeznek, jelezve, hogy mielőtt a dolgok megismerésébe fogna, az elmének ajánlatos megvizsgálnia önnön természetét, hanem azért is, mert a külső világot megismerő tudati tevékenység az intuícióra, azaz a világos és azonnali belátásra épül, amelyet Descartes így definiál: „a tárgyra irányuló elmének oly köny- nyű és elkülönített fogalmi megragadása (conceptum), hogy ahhoz, amit megértünk, már nem férhet kétség.” Később Descartes megértéselmélete átalakul, és bár megtartja transzcendentális irányát (az Értekezésben, majd legkiforrot- tabb metafizikai művében Elmélkedések az első filozófiáról) a világ megismerése már nem az intuícióra épül, hanem mechanisztikus modellt követ. Ezzel párhuzamosan Descartes természetképe is átalakul. Vitába száll a „naturalistákkal”, akik szerint a természet elemei eleve magukban hordják szervező elvüket. Ezzel szemben Descartes egyfelől az egész természetnek Istentől való függését állítja, másfelől pedig a megismerést azért látja lehetségesnek, mert ugyanez az Isten nyújtja nekünk a matematikai igazságok evidenciáját. Miközben tehát az ember ön- és világmegismerése Isten felé húz, és kiderül, hogy a természet szubsztrátuma Isten, lassan távolodni kezd egymástól ember és természet. A mechanisztikus megismerésmodell, amelynek nem elhanyagolható eleme az az imperatívusz, hogy az értelmet az akarattól és az érzelmektől el kell választani, az ember lelkét elszakítja a természettől. S nemcsak a természetfilozófia épül ezután a mechanikára és a hidrosztatikára: a gép heurisztikus modelljével magyarázza Descartes az emberi elme szerkezetét és működését is. A gépiesedő világban azután a tudat megismerő szerepe egyre passzívabb. (Mintha az ismereterőnek az érzelmektől és az akarattól való elszakítása járna azzal az áldozattal, hogy a természet kihűlt tudományos objektummá lesz.) Tanulságos ebből a szempontból Descartes látás-tanulmánya. A külső érzékekbe a szemlélt tárgy képe úgy nyomódik bele, mint a pecsétnyomó a viaszba. A külső érzékektől a sensus communis veszi át a tárgy alakját, és belenyomja azt a képzeletbe. A képzeletben megjelenő, már nem képi alakot nevezi Descartes ideának. Cassirernél ezt olvashatjuk: „A mítoszteremtő elme sohasem passzív módon észlel, tevékenysége nem merül ki a dolgok puszta szemlélésében. Minden megfigyelése az érzelem és az akarat aktusaiból származik. Ha a mítoszi képzelőerő állandó formákban testet ölt is és szilárdan körvonalazott ’objektív’ világként jelenik is meg, e világ jelentősége csak akkor világosodik eg számunkra, ha képesek vagyunk meglelni mögötte az életnek azt a dinamikus formáját, amelyből létrejött.”i: 28 Határ Győző
