Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Mile Zsigmond: Panel (2., befejező rész)
ha úgy érzed, hog}> elfáradtál, nehéz volt a nap, minden jobb lesz, fogd meg csak a hideg poharat... énekeltem anyunak, hozzámvágta a papucsát, a dohányzóasztal körül kergetett, meg akart pofozni, aztán hirtelen leroskadt a díványra és zokogni kezdett... megöleltem, vigasztaltam, haggyál! rázott le magáról, sírva fakadtam én is meg évike is odaát a gyerekszobában. anyu és évike aludt, apu fusizott, a lesszis ébresztőóra nyugodtan lihegett a polcon, a krakkói páncéloslovag mellett, óvatosan, nehogy a parketta megreccsenjen, az ablakhoz léptem, kinéztem az ablakon, erika szülei karonfogva sétáltak át a behavazott, lámpafényes parkon, erika néni kezében bevásárló szatyor, homlokom az üveghez szorítottam, erikára gondoltam, ahogy a leckét írja egyedül a lakásban, s szívet rajzoltam a párába... a búvárórát apu franciából kapta egy disszidens barátjától, finoman hernyózó fémszíja volt, mutatta a napot, a hónapot, magától felhúzódott, foszfo- reszkált a számlapja, apuval a paplan alá bújtunk, hogy lássuk, úgy éreztem, mintha a tenger mélyén lennénk: halraj, muréna, korall, kusztó kapitány... az én rakétám se volt kutya, de hát össze se lehetett hasonlítani a kettőt, a rakéta mindig késett, akkora volt, mint eg}? toronyóra, és a hátuljába nem az volt bevésve, hogy antimagnetic, hanem hogy v szgyéláju v eszeszeszer. irigyeltek, hogy anyu cukrász, hiába mondtam, hogy diabetikus, persze mindegy, az alapok ugyanazok, de azért mégse... anyu nem a hauerban forgatta a habverőt, hanem egy szorbitüzemben gályázott, az astoriától nem messze, egy átjáróház mélyén, ha bementem hozzá, durva, fehér köpenyben fogadott, mellén lila pecsét (kelet-pesti vendéglátó...), lábán az állómunkához előírt, hosszúfűzős munkacipő, recés ujjúval megsimogatta az arcom, feszülten leste a falon a nagyórát, émelyítő szaga volt a szorbitüzemnek, átvette a kabátja, a bőre, a haja, szegény anyu, mindig igyekezett valami édességgel kedveskedni, búcsúzáskor teletömködte a zsebem különös szagú és alakú cukorkákkal, amiktől aztán a metrón majdnem befostam... farsangkor, mint a legtöbben, én is kovbojnak öltöztem, de egyszer a csúcsúval beújítottunk, ő arab sejknek öltözött, én meg az olajos hordójának, kartonból vágtuk ki a hordót, belebújtam, törpejárásban totyogtam végig a tornatermen, izzadtam, mint az állat, de csak a kör végén estem össze, nagy sikerünk volt, másodikok lettünk, mogyorós csokit nyertünk, igazgató bácsi adta át, a királyi pár is szót kért a zsámolytrónról, aztán bekapcsolták a magnót, a riháhát afrik szimontól, és kezdetét vette a dizsi, mi, fiúk, a terem szélén álldi- gáltunk, a csajok egymással táncoltak, az alsósok a parkettán korcsolyáztak, már fityegett a zoknijuk orra... a tátrainak menő játékai voltak, legmenőbb a jéghoki, a csocsóhoz hasonlóan működött, egész délután pofoztuk a korongot, én voltam norvégia, a tátrai kanada, szólt az ottawan, tátrai anyukája guszta kis szendvicseket szervírozott (zsúrkenyér, téliszalámi, sajt, csöpp pirosarany...) alutálcán, de a tátrai18
