Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Mile Zsigmond: Panel (2., befejező rész)
nak menő cuccai is voltak: adidasz stoplis, selyem melegítő, eredeti bájern mez... és mindig akadt valami nyugati csemege: dobozos fanta, tobleróne, maoam, amivel vagy megkínált, vagy nem, ha nem, kiprovokáltam, hogy megkínáljon, egy kortyot, egy szemet, egy szeletet, sose többet... az ablakunk alatt a dühöngőben rúgták a nagyfiúk a bőrt, nyáron tízig is puffogott a dönye, nagyot szólt a rács, ha valamelyik bikából megküldte, nem látsz, geci? ide, cicire! apu a konyhában evett, morgolódott, aszondta, mingyá lemegy, de sose ment le... mindet megetted? kérdeztem csúcsút, hakapeszi maki, ha kap, eszi! gyűrte össze vigyorogva a mogyoróscsoki papírját... este, lámpa alatt gyűlt össze a galeri, cigiztek, szotyiztak, a srácok tették a fejüket, a csajok a pad támláján ültek és vihogtak, kerültem őket, mert beszóltak, inkább átvágtam a sötét parkon, egyszer egy félrevonult párba botlottam, észre se vettek, annyira smároltak, a csaj keze a srác sliccében, a srác a csaj mellét masszírozta... fülig belezúgtam angélába, hónapok óta mindenütt az ő illatát éreztem, vagyis nem is az ő illatát, hanem egy ópiumszerű illatot, amit a szerelem kémiája idézhetett elő, úgy tűnt, a dolog nem reménytelen, ahogy nézett, ahogy hozzámszólt, abból gondoltam, meg mert egyszer töriórán, amit legjobban szerettem, harisnyás lábát az alföldipapucsom talpbélése és a lábam közé dugta, persze azért semmi se volt egyértelmű, a leveleimre nem válaszolt, sokszor éreztem, hogy kinevet, a barátnőivel összesúg, de hát teljesen odavoltam, a föld felett lebegtem, még erikát is hanyagoltam, egyszer egy szülinapi disco- parti után hazakísértem angélát, tökjói elbeszélgettünk, a kapualjban, mikor búcsúztunk, nem mertem megpuszilni, hülye helyzet volt, ő is hajolt, én is, aztán csak egy szia lett belőle, mindegy, indiánszökellésben mentem haza (lábamon a discocipő), ölelgettem a fákat, összetapsoltam a levelekkel, hanyattdőltem a gyepen, virágzott az olajbokor, a házak ablakai, mint a csillagok... basztál már? bámult az arcomba egy nyolcadikos: gyufát a földhöz? egeret a falhoz? nem mindennapi esemény történt két őrsitaggal a múltkor, játékból jövet megláttak egy zokogó kislányt, s az egyik megkérdezte tőle, mi a baja, a gyermek elmesélte, bog)1 elvesztette szüleit, s nem mer egyedid hazamenni, felajánlották a segítségüket, s jegyet vásároltak a trolibuszra, este volt már, a csillagok is pilácsot gy újtottak az égen, s mellettük a sápadt hold ragyogott némán a föld felé, az egyik fiú fölvitte a kicsit a lakására, s megtudta a gyermek nevét: kis barbara, a buszmegállóban találkoztak az úttörők, s elvitték barbárát a mogyoródi út 102-be, vagyis haza, nem felejtem el a kislány félénk, később bizakodó tekintetét, barna, kisírt szempárját, s a történet örökké élni fog bennem, mert az egyik megmentő én, a másik pedig az őrsvezető volt. (részlet az androméda őrs naplójából) 19
