Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - Kiss Gy. Csaba: Zvonimir Mrkonjić - Adam Michnik
a történelem tévútjaira, a nagyotmondás luftballonjait pukkasztják szét, és keresik a múltba vezető valódi szálakat. Önáltatás nélkül, mégis keresve az azonosságot a történelmi örökség kódjának meghatározó elemeivel, szétszerelvén és újra összerakván a közösségi emlékezet terepasztalát. Megkérdeztem tőle Budapesten, hogy saját maga is posztmodern költőnek tartja-e magát. Azt válaszolta, egyetért ezzel a minősítéssel, bár az egy másik kérdés, mit is jelent valójában a posztmodern fogalma. Nyilvánvaló, magyarázta, hogy túl van a modernitáson, azon a fölfogáson, amelyben oly fontos volt a jövőbe vetett hitnek. A modern világ embere bizalommal nézett előre, úgy gondolta, a múlt már nem fontos, a jövő érdekében akár föl is lehet számolni, visszafelé nincs út, csak előre lehet menni. Ezzel szemben a posztmodern szemlélet tudatában van annak, hogy létezésünket és nyelvünket meghatározzák az előzmények. Nagyszüleinek régi fényképeit mutatta egyszer a dalmáciai szigetvilágból, s meglepődve konstatáltam, mennyire ismerősek a bajuszos férfi arcok, a fotózáshoz fölvett pózok és vidéki polgári női viselet. Készülhettek volna ezek a fölvételek bármelyik magyarországi kisvárosban az első világháború előtt. Mégis rokonok volnánk, s azon töprengtem, milyen hosszú idő kellett ahhoz, hogy újra fölfedezzük ezt az atyafiságot. Adam Michnik Történelmi napon találkoztam vele először. 1989. június 16-án. Az újratemetés napján. Amikor a beszédek elhangzottak, valamennyire kieresztett már az emberből a feszültség, és a Hősök tere környékén jöttek-mentek az emberek, sok mindenkivel lehetett összefutni, régi ismerősökkel, külföldi újságírókkal, barátokkal, nyugati magyarokkal. I logt' ki volt az a három-négy magyar, aki Michniket kísérte, arra már nem emlékszem pontosan. így visszatekintve csak azt tudom biztosan, hogy az SzDSz belső köréhez tartoztak. Ok mutattak be neki, annak a lengyelnek, akinek akkoriban már legenda volt a neve, s nemcsak hazájában, hanem külföldön is. Adam Michnikről hallottam már a hetvenes évek elején lengyel útjaimon. Az 1968-as tavaszi tiltakozó diákmozgalmak egyik vezéralakja volt, akit néhány évi börtönbüntetésre ítélt a kommunista rendszer. Igazi szellemi találkozást vele az jelentett számomra, amikor közel nyolc hónapos tanulmányutamról hazatérve az Akadémiai Könyvtárban a párizsi lengyel kiadó nagyszerű kiadványai között végigolvastam „Egyház, baloldal, párbeszéd” című 1977-ben megjelent könyvét. Izgalmas elemzésében a lengyel katolikus egyház és a világi lengyel baloldal XX. századi útját és dilemmáit tekintette át. Következetesen bírálta a marxista hatalom által a katolikus egyházról terjesztett képet, fontos hidat teremtett ezzel a kommunista indíttatású másként gondolkozó értelmiség és a demokratikus ellenállás széles katolikus tábora között. Meghatározó szerepet játszott 1976-ban a Munkásvédelmi Bizottságban, a második nyilvánosság megteremtésében. Az első vonalban találjuk a Szolidaritás idején, a hadiállapot bevezetésekor több 53
