Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Bence Lajos: Gábor a Feszty-körkép előtt, 1927 táján

is jogosnak látom. Hat évvel ezelőtt jelent meg Egon Kapellari püspök „De maradandót a költők alapítanak” című könyve. Ez a mű híres írók szövegeiről a rádióban elhangzott beszédeit tartalmazza. Az előszóban megállapítja, hogy a költeményeket éppoly kevésbé szánják az irodalomtudósoknak, mint ahogy a képzőművészet művei sem elsősorban a szakértők számára készülnek. Irodalom, képzőművészet, zene mindenkinek szól, mindenki nyitott irányaikban.

A kijelentés, mely szerint „embereknek szól, akik nyitottak rá” az én nézőpontomból a művészetet jelenti, a költészet sohasem szólhat egységesen mindenkihez. Ha ez a kívánság ott is van egy költő álmaiban, szembe kell néznie a realitással, hogy^ nem mindenkit szólít meg költeménye.

Nem mindenki engedi, hogy feltörjék lelkének jegét. Ez csak fajsúlyosabbá teszi a lírát, nem kerül annak veszélyébe, hogy általános, behízelgő csacsogás áldozatává válik.

A költemény és költeménye közti különbséget egy egészen gyakorlati tapasztalat segítségével mutatom be. A ’90-es évek közepén a Tiroli Egyházi Újság akkori főszerkesztője a következő kéréssel fordult az innsbrucki irodalmi klub „Turmbund” vezetéséhez: Minden héten küldjenek egy költeményt számára, amelyet megjelentet majd és az olvasók karosszékeikben ülve vasárnaponként boldogan és megelégedéssel olvashatják őket. A gondolat elsőre szépnek, kellemesnek tűnhet, de ellentmond - teológiai szempontból - a vasárnap értelmének. E napon, miközben semmit sem tehetek, kiszolgáltatom magam emberi egzisztenciám alapjainak, egészen a legmélyebb félelmekig. Itt is a lélek jegének feltöréséről van szó, amely lehetővé tesz, hogy e rétegekig elhatolhassunk.

Ezt még kiegészíthetem egy gyakori tapasztalatommal. Sokszor kérnek tőlem verseket különböző alkalmakra, pl. a nagymama 80. születésnapjára azzal a megjegyzéssel, hiszen ön költő. Mindig elakad a szavam, de aztán összeszedem magam egy barátságos, de határozott elutasítás erejéig.

Líra és irodalom problémáját az általam 2001-ben szervezett stadtschlai- ningi szimpózium egyik résztvevője egy kérdés formájában fogalmazta meg. .Magyar, szlovén, honüt, szlovák és burgenlandi íróknak szegezte a kérdést, hogy miért éppen egy teológus, ráadásul gyakorló pap hív össze egy7 irodalmi szimpóziumot. A résztvevők hallgattak. Egy7 lehetséges választ, vagy talán a választ maga a kérdés feltevője fogalmazta meg: az egyháztól, és az irodalmároktól menekülnek az emberek / az olvasók. Az akkori és további szimpóziumok állandó altémája volt a szomszédos országok közti határok fokozatos felszámolása. Minden résztvevő örömét fejezte ki e tény^ fölött, de bízom benne, hogy e folyamat kísérőjelenségeként nem férkőzik he a kultúra és az irodalom határtalan bukása. Az osztrák líra ezen az úton haladva már régóta a jelentéktelenség homályába süllyedt.

Ez év júniusában meghívást kaptam az Innsbrucki Egyetemre dr. Peter Tschuggnal felolvasására. Bevezetésként Dr. B. Schwens-Harrant irodalom- történész nő adott elő. Egyház és irodalom kapcsolatát, ha óvatosan is, de pozitívnak ábrázolta.

Példaként olyan írókat hozott fel (többek között Winkler és Franzobel), akik egyházi témákat dolgoznak fel. Az egyik gyerekkori traumák miatt elfor20