Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Pomogáts Béla: Emlékek lírai regénye
POMOGÁTS BÉLA Emlékek lírai regénye EMLÉKEZÉS ZELK ZOLTÁNRA Egy lakótelepi ház hatodik emeletének betonfalai között születtek Zelk Zoltán kései versei. Már azok, amelyek nem a kórházi ágy verejtékes vásznai között, a testi fájdalom feszültségében. Magányban és csendben mindenképp, „még soha ilyen messzi a világtól”, külön planétán, amelyet „távcsövek se mérnek” {Ketten). A szenvedés, a kényszerű mozdulatlanság, a lélek borongó melankóliája alakította dallamukat. Elégikus ez a dallam, egy szorongó szív kihagyó üteme szabta meg ritmusát. Mégis élettel teli, bár ez az élet többnyire múlt idejű, az idő rétegei alól feltörve töltötte meg a versek zárt terét. A költő emlékeit idézte és lajstromozta, velük bútorozta be az őrmezei szobát, azt a magányt, amelyet csupán feleségének: Sinka Erzsinek a gondoskodása és néhány Laarátjának hűsége enyhített. Tőlük kapott enyhülést a testi gyötrelem minden elsodró hullámaiban. Az emlék valóságosabb volt, mint az, ami van; a múlt élőbb, mint a jelen. „Nem múlik el semmi sem mögötte, / utána zúdul amit elhagyott” - hangzik a Ne nézzenek utána. Az emlékezet eg}' másik és igazabb életet szőtt a felidézett múlt dolgaiból. Ennek az életnek nem szabott határt a tér és az idő; a léleknek, minden szokással ellentétben, nem a homályos jövő, hanem az egyre valóságosabb és gazdagabb múlt adott transzcendenciát. „... élünk míg élünk, de gyermekkorunk / az istennél is halhatatlanabb!” - mondta a költő a Tengernél erősebb zárósoraiban. A személyiség az emlékezésben találta meg igazabb önmagát, a múlt életre keltésében lépte át azokat a szigorú határokat, amelyeket a test romlása zárt köré. Zelk Zoltán költői személyisége valójában emlékező személyiség volt, amely a múlt eseményeiből, lélekrezdüléseiből, színeiből külön világot, öntörvényű költői birodalmat teremtett. Ennek a világnak megvan a maga múltbeli természete és társadalma, a maga története. Emberi arcok kelnek életre, miket régen betemetett az idő, az elmúlás, a feledés. Elpusztult erdők öltik fel tavaszi ünnepi ruhájukat, elsodort életformák jelennek meg újra, régi szatmári falvak, pesti irodalmi kávéházak, zuglói reggelek. Régi párbeszédek folytatódnak, Móriczcal, Babitscsal, Nagy Lajossal. Elporladt lovak támadnak fel, s lendülnek vágtába valami régi iige- tőn. Mindennek tiszta képe, világos rajza van. Az emlékek nyomán születő versek tiszta rajzot és telt színeket adtak, költői erejük ezúttal valóban inkább a kép, a szemléletes látvány és nem a zene (amelynek különben Zelk Zoltán költészetében szintén kitüntetett szerepe van). Ezek a képek természetesen magukon viselik az emlékezet bélyegét. Azét az emlékezetét, amely háló módjára meríti ki a múlt vizéből eg}' hajszolt élet maradványait; sokszor olyan képeket, amelyeknek belső rendjét nem a logika hitelesíti, hanem csakis a személyiség belső szükséglete. Maga az emlékezet, amely megszervezi a képek arányait. 60
