Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon"? Mi az, hogy "pannonizmus"? (2. rész)

Magának ennek a dolgozatnak a fizikai tere a Kőszeg, Szombathely, Egyhá- zashetye, Bük kisrégió. Itt is, ott is könyvhalmok várakoznak most, itt a „pannon” líra művelői, Kisfaludy Sándor és Berzsenyi, Babits és az erdélyi (!) Ap- rily, Weöres Sándor meg a hajdani Trottkő elfeledettjei, Nagy László és szegény Nagy Gazsi, Takács Imre és Takáts Gyula bátyánk, Eötvös Károly „minden mennyiségben”, meg a többiek; ott Szabó Dezső összes műveinek fehér, Németh László munkáinak nyershús színű halmazata, megszínezve Illyés Mtfgy/moZrjának zöld-arany díszkiadásával, Karácsony Sándor, Prohászka Lajos, Dékány István, Győrffy, egy-két Farkas Gyula, Szekfű, a mélykék Mi a magyar?, egy sápatag Bibó kötet, meg persze Hamvas mindenféle színekben és a többi, a többiek, egyszóval a „magyarságtudomány” alapművei; amott jegyzetek dossziéi; emitt meg a „másság” portréi és önképei - az Alföldre, Erdélyre, a Délvidék, a Felföldre vonatkozó „anyag”. Es miközben ezek a szövegek jönnek-mennek, hogy helyet kérjenek, elsősorban ide, eme kőszeg-szombat- helyi-vasi folyóirat, az Életünk lapjaira, ám sokkal inkább ama magyar nemzettudatba, amely valószínűleg ma már az emlékezetben és a képzeletben van igazán otthon, mindeközben olyan hírek - élmények és szövegek is - érkeznek erről meg arról, amelyek mintha egy erősödő közös rögeszméről, egy közös rögeszeme erősödéséről akarnának vallani. Mintha valóságnak merné képzelni magát az, amit Horváth János valaha „tájönérzetnek” mondott, és nem sokkal később Szabó Zoltán „szerelmes földrajzként” aposztrofált.

Régóta hiszek abban, hogy a véletlenek ama fajtájának, amit „egybeesésnek” (koincidencia) nevezünk, jelentése, alkalmilag sorsalakító szerepe van, de mindenképpen erős figyelemfelhívó és szándékmegerősítő esemény. Az utóbbi napokban, amikor a dolgom az volna, hogy a magam tájmániáját meghatározzam és megfogalmazzam, sorra olyan impulzusok érnek, amelyekben nem lehet nem látnom a külső megerősítést. A „dolog” mintha „benne volna a levegőben”, ahogy közhelyesen mondani szokás.

Felhív a barátom, aki egy idegenforgalmi, fürdő- és vendéglátóipari magazin kiadója, hogy esedékes a cikkem, amit ígértem. Amit azért ígértem meg, mert ő kérte, mivel szívesen látná a lapjában, s tán az olvasói is. Mi is ez a cikk - fürdővendégek épülésére, két szállodai étkezés közötti idő kitöltésére, rekláminformációk sivárságának enyhítésére, elmélyült olvasásra vagy felületes, könnyed lapozgatásra szánva? Nem más, mint a „felvidék fürdői” sorozat újabb darabja, ami folytatása a „székelyföldi fürdők” sorozatomnak és mindezek beágyazódnak egy nagyobb - bár persze magazinos modorú - történetbe: az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőtörténetébe. És ez csak másodlagosan valamiféle balneológiái traktátus: ez magyar (némileg: osztrák-magyar) tájtörténet, magyar történelem és mentalitástörténet, emlékeztető a hajdani mindennapok szép pillanataira és a polgári lét ünnepeire. Meg az irodalomra - hiszen mindenki járt fürdőre, enyhülést keresve fekélyre és csúzra, szerelmi bánatra és lírai élményhiányra. A „felföldi fürdő” már önmaga is merő irodalom: Balassi és Gadányi, Arany és Madách, Ady, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc. Irodalom és - így - vallomás egy régi magyarföldi régióról.

94