Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon"? Mi az, hogy "pannonizmus"? (2. rész)
Egy Ids tanulmányt hoz az internet a szerkesztőségbe. Ismeretlen nevű szerző dolgozata a Kemenesaljáról. Itt aztán tényleg megfogalmazható „tér” és a „hely” különbsége - meg is fogalmazta Berzsenyi is, Németh László és Hamvas Béla is, meg még sokan mások, az újabb hetyei Berzsenyi-napok orátorai például, immár tucatnyian. I Iosszan nem írnék erről az áliitatos kis szövegről, mert jók az esélyei, hogy bekerüljön a lapba. De maga az áhitat, maga a senki által el nem várt vallomás tónusa az, ami miatt említést érdemel itt is. A szép túlzásai miatt, melyek szerint ez a négyszáz négyzetkilométernyi kis haza, klímájával, táji tagoltságával, antropológiájával, növényföldrajzi különlegességeivel „egész Európa lenyomata”. Látszatra útirajz - miről ismerszik meg Borgá- ta és Ostffyasszonyfa, Duka és Kemencssömjén, miről a sági és a kissomlyai hegy -, de igazából a táj szólal meg, mutatja be és mutatja föl önmagát. Lapozgatom - hol kíváncsi érdeklődéssel, hol lankadtabb kedélyállapotban - irodalmi folyóirataink újabb számait. A Holmi címűben (nagyon is távol áll tőlem, hogy reklámot csináljak neki), ott egy vers, egy mind jobbnak mutatkozó lírikus megragadó darabja. Térey János: Fürdőkely futtában. „A pannon / Dombon fagerendás kísértetváros,.A - innen indít, s így summáz némileg talányosán, de „stílben” maradva: „a másolt Magyarország / Mindig elfekvőben nyújtja / A legpompásabb látványt...” Mi maradt a múltból a jelenben és mit lát a jelen a múltból (ami nem mindig ugyanaz), ez maga a vers, az ihlet és a kidolgozás, a szóba formált látvány. Es a táj úgy is hellyé válhatik a puszta térelemek együtteséből, ha látványként jelenik meg, hogy eközben szóvá váljék. Es ebben a versben ezért tud találkát adni egymásnak a régi szó és a mai látvány, a régi ábrázolat és a mai mondat: „Látod, a Sétaút telis-teli / Mediterrán másolatokkal. Látni való / A magyar lanka magához hasonlítja / Az északról, délről kölcsönzött formát, / S használat közben nábobi / Gőggel kifakítja, tégláig csupaszítja: Ma minden a régi csontváza. / Csak így lesz otthonos.” Hát így és így igaz. Mint hajdani Kortárs-díjas, ajándékba kapom a lapot a szerkesztőségtől, íme itt a januári szám, ez élén egy brilliáns esszé Pécsi Györgyitől. A címe egy Bereményi-Cseh Tamás dalból való: „Itt van a város, vagyunk lakói...” az alcíme - hogy a célzatot illetően egy pillanatnyi félreértés se legyen - Szabó Zoltántól: „Szere hu es földrajz”. A szeretett - hogy a lehető legszabatosabban „toldalékoljunk” - városról, országunk (és nem hazánk - teszem már én hozzá) fővárosáról beszél a szerző, amely mind kevésbé teszi lehetővé, hogy lakói és látogatói szeressék. Pécsi Györgyi nem rögzíti mondanivalóját a hajdani pestvidék ellenesség koordinátái között - ő a históriát faggatja, észlelvén a város emelkedésének és süllyedésének (ma már züllésének) hullámait. A nyitó minősítés egy' falfirka valamelyik nyugat-magyarországi kisváros épületének faláról: „Proli Pest”. Megjegyzem, hogy aki Váton keresztül autózik, az a község végén ezt látja kifestve: „Proli Pest-is”. A legutóbbi (Vagy azelőtti? Oly mindegye) parlamenti választás helyű, nyugat-magyarországi, ezen belül városi és falusi minősítése. Pécsi Györgyi hasonlatainak terepe a vidéki Magyarország, példáinak zöme pedig innen, „Pannóniából” való. Hivatkozásainak zöme 95
