Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Békés Márton: "Világalkonyat lángol"

lóját, a szerző minden ide vonatkozó munkájában megjelenő' közös pontjait fogjuk összegyűjteni. Hamvas esetében ugyanakkor egy nagyon világosan fo­galmazó főszöveg és több kisebb írás textusát hasznosítjuk elemzésünk során. Ml A HÁBORÚ ÉS ANNAK MODERNIZÁLT VÁLTOZATA? A háború természetére vonatkozó magyarázatunkban legjobb, ha annak ma is nagy biztonsággal idézhető szakértőjére hagyatkozunk. Von Clausewitz A há­borúról (1832) című korszakos jelentőségű munkájában úgy határozza meg az emberi alaptermészethez szervesen hozzátartozó háború fogalmát, mint a poli­tika folytatását más eszközökkel. Ezt a közismert definíciót azonban más, bővebb és sokkal mélyebben járó magyarázataival kell kiegészítenünk. Von Clausewitz az írja könyve első mondatai között, hogy „a háború [...] erőszak alkalmazása, bog)' ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kény szentsük.,!1 A hábo­rú tehát az emberi akarat teljes és korlátozást nem ismerő, gátak nélküli terét kínálja. Az erőszak pedig az akarat eszköze, s ennek enged törvényes (!) és az erkölcsi gátaktól totálisan megszabadított teret a háború. A háborút ezek szerint az ember csinálja, vagy még inkább csak felidézi. A háború ugyanis ,,emberek által folytatott, ám az emberiségen mégis túlnövő' esemény [...] mintegy kozmikus történés” - írja Jan Patocka a háború fenomenológiáját tárgyaló esszéjében? A háború archetipikus helyzetében két ellenfél csap össze, amelyek közül az a racionálisabb és a helyzetet potenciálisan túlélő fél, amelyik minél kevésbé tekint emberbaráti megfontolásokra, azaz von Clausewitz-cel szólva: „a legtel­jesebb erőszak alkalmazásával [...] kíméletlenül él. Ennek megfelelően a háború olyan jelenségvilág, amely szükségszerűen kell, hogy a végletek felé vezessen - írja -, mivel az erőszak alkalmazása olyan permanens folyamatot indukál, amely épp a korlátok hiányán alapul. A két fél egymásnak feszülése értelem­szerűen teremt kölcsönös viszonyrendszert a háborúban, amely a folyamat belső dialektikáját adja, s ez az, ami spirálként erősíti és a végletekig fokozza a két ellentétes akarat által használt erőszakot. A helyzet akkor oldódik fel, illet­ve meg, azaz akkor szűnik meg a háború, amikor valamelyik fél alul marad. Ez a háború tragikus alapmotívuma. Von Clausewitz megállapításai azon a teoretikus háborúfelfogáson alapul­nak, amelyeket jórészt az antik hadtudományi irodalom és a napóleoni hábo­rúk alatt kifejlődött kontinentális hadviselési technika inspirált. A modernitás4 kibontakozása a felvilágosodásból eredő racionalizmus és az iparosítás kettősének, egymást feltételező voltának köszönhető, s ez nyilván nem maradt hatás nélkül a harctereken sem. Az a kérdés, hogy melyik harci konfliktus volt az első, modernista értelemben vett iparosított tömegháború, igen nehezen és csak körülményesen válaszolható meg. Az általános hadtu­dományi érvelés általában az amerikai polgárháborút (1861-1865) tekinti annak, hiszen ott vetettek be először tengeralattjárót, gyorstüzelő géppuskát, ott alakult ki a lövészárok-harcmodor és a tömeges szuronyrohamok alkalma­zása. De már jóval előbb, Napóleon alatt használtak a hadseregek gránátokat, már akkor is létezett hadtáp, továbbá az utánpótlás államilag megszervezett, 57

Next

/
Oldalképek
Tartalom