Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Szabadrablás
zetbcn rejlő lehetőségek közös, nemzeti szintű megragadása, az összefogás, a szolidaritás és nemzeti érdekkövetés általában elmaradt. A nemzeti közösség illuzórikussá válását már az 1994-es országgyűlési választások is elárulták, de ha ez nem lett volna érthető, akkor 2004. december 5. teljesen világossá tette, hogy a rég megoldott kéve immár csaknem teljesen széthullott: az immár az új kurzus „kiképzésén” is átesett csonkaországi magyarság közel 90%-a nem vállalt akkor nemzeti szolidaritást. A nemzet agóniája megkezdődött. Végpusztulásba torkoll, vagy tán még megszakíthatjuk, s a halálos beteg felépülhet? Történelmi értelemben percek, talán órák vannak hátra... MIBEN REMÉNYKEDHETÜNK? Az ész belátása szerint szinte egyáltalán nincsen remény. Hiszen a pusztulás folyamata nagyon előrehaladt már, s lehet, hogy visszafordíthatatlan. Külső tendenciák, amelyek segíthetnének, nem látszanak a láthatáron. A civilizációk küzdelme, az amerikai világbirodalom megfontolatlan konfliktuskeresése, a szerveződő monumentális ázsiai-afrikai-dél-amerikai érdekszövetség, amely Oroszországtól Kínáig, és a mohamedán világtól Venezueláig egyesítheti Amerika, Izrael és a sorsukat velük összekötők ellenségeit, a nemzetközi tőke fékezhetetlen kapzsisága, továbbá a megmérgezett természet állapotának gyors és globális romlása nem ígér semmi jót. Előre menekülni valószínűleg az ilyenolyan tekintetben (vagyoni, hatalmi vagy akár, ahol ilyen is van: származási okból) kiváltságosaknak sem sikerülhet, bár láthatólag ezt a stratégiai vonalat is számításba veszik, a többiek pusztulása árán akár. Hát akkor hogy is sikerülhetne nekünk, a hanyatló európai kultúra híveinek, és nekünk, másoktól kirekesztett, magunktól részvétlenül szemlélt, árva és legyöngült magyaroknak!? „Racionális reményt” főként a szerencsébe vethetünk, és abba, hogy a körülmények még adnak annyi időt, hogy a magyar fiatalság nemzetben és kereszténységben gondolkodó része megerősödjék, s szívós küzdelemben kezébe vegye a nemzet vezetését, s azt a nép-nemzet érdekét a mostaninál jobban szolgáló szisztémában gyakorolja. I Iogy ez megvalósuljon, ahhoz a folyamatos munkán túl a legracionálisabban nézve is különleges szerencse, másként szólva különleges isteni kegyelem kell. A keresztény magyar ember, persze, nem pusztán racionálisan mérlegel. Nem az észből - a szívből fakadó bizalommal kéri a történelem urát, hogy a józanul már alig remélhető szerencse egyszer még újra felénk forduljon, és - Németh László kifejezésével élve - eltérítse végre a história végzetes spirálisát. 31
