Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Szabadrablás

cas évek közepére a gyógyulás jelei mutatkoztak. A második világháború szerencsétlensége, a zsidókérdés keresztény kezelésének kudarca, majd a kommunista rendszer első, bestiális szakasza bármily sok kárt okozott, a nemzet erkölcsi egészségét nem károsította helyrehozhatatlanul.

Ezt majd csak az ’56-os szabadságharcot követő liberálbolsevik kurzus cselekedte meg azzal a sátáni húzással, hogy cinkosává tette alattvalóit. Ekkor vált tömegessé az általános civilizációs normák államilag ösztönzött semmibe vétele, a lumpenproletariátus vulgáris szájtartásának a politikai, a gazdasági és a „kulturális” vezetőréteg általi normává emelése - vö. Kádár vagy a vállalat- vezetők és más hivatalnokok beszédmodorával, a népért éjt nappallá tevő közszereplőknek az italozás, az erős dohányzás, a Túri Dani-s nemi magatartás attribútumaival való felruházásával, vagy azzal az obligát jelenséggel, hogy az ötvenes-hatvanas években a legtöbb magyar filmben, színdarabban, regényben okvetlenül elhangzott vagy leíratott egynéhány szentségelés vagy az Istent szidó káromkodás. Es ekkor, rögtön a szabadságharc leverése után - részben még közvetlenül előtte - megkezdődött a szerelem és a házasság megmérge- zése, az ötvenhat-felejtés rossz lelkiismerete mellé a rossz szexuális lelkiismeret általánossá tétele a magzatelhajtás és a fogamzásgátló tabletták minden korlátot nélkülöző elterjesztésével. A ’60-as évek ún. "szexuális forradalma” már egy? minden tekintetben kimerült és kiábrándult, legalább némi vegetatív vigaszra, feszültségűidé testiségre vágyó, védtelen társadalmat talált itt, amelyet épp azokban az esztendőkben korábbi legfőbb támasza: a brutális terror alatt megroppanó, Mindszentvjétől megfosztott, besúgó főpapokkal lejáratott („nincs otthon a prímás, cincognak a békepapok”) katolikus egyház is magára hagyni látszott. (Hogy7 a protestáns egyházakról ne is beszéljünk. Az egyik legjobb magyar esszéista, az emigrációban élt Gombos Gyula már a hatvanas években mély őszinteségéi könyvet szentelt saját, református egyházi vezetői árulásának.)

Az évi kétszázezer abortusz korszaka, túl a tragikus népességcsökkenés elindításán, árnyékos nyomot hagyott e szerencsétlen nemzet ábrázatán: a tiszta öröm, a felhőtlen derű, a szívből fakadó nevetés képességét törölte le róla. Azóta rosszkedvű ez az ország - s ez nem is csoda, hisz élhet-e bárki felszabadultan azzal a tudattal, hogy, legalábbis társtettesként, csírájában fojtott el egy vagy több induló emberéletet, hogy tehát, bárhogy szépítsük: gyilkosnak tekintheti önmagát... Honfitársaink többsége ekkor már rég nem volt vallásgyakorló ember, erkölcsi katarzisra így kevesebb esélyű lehetett, maradt hát számára az önmagától való menekülés egyik vagy másik módja: alkoholizmus, kapzsiság, harácsolás, politikai bchódolás előnyökért - netán besúgás -, betegségbe hátrálás, disszidálás, illetve önmagát gerjesztő folyamatként: újabb nemi kilengések, egészen a kiégésig, az érdektelenségig, a végső, elmélyült boldogtalanságig.

Az ún. rendszerváltoztatásban csupán egv-kétszázezer magyar állampolgár vett részt viszonylag aktívan, s vajon alaptalan-e a föltételezés, hogy ezek egy része is inkább a várható személyes előnyök vonzásában cselekedett? Az elsöprő többség pedig reménykedve vagy reménytelenül, megfélemlítetten és kívülállóként élte át a változást. Voltak, akik már a változás közben elkezdtek morgolódni, hogy? miért nem röpül még mindig a sültgalamb a szájukba, de a hely30