Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Szabadrablás
is. A züllesztő médiával nem lehet fölvenni a versenyt (ellene lázadni szükséges), de a bármily státuszú közszereplők, az értelmiségiek, a sportolók, a hitvalló keresztények és bárki, aki akár a legkisebb körben is némi tekintélynek örvend, viseli a mintaadás felelősségét. Az alkotó értelmiség elég nagy része, sajnos, rossz példát mutat, nemritkán még azok is, akik szót emelnek a népesedés érdekében: ez a réteg, ha egyáltalán vállal gyermekeket, némely esetben Rousseau és Marx nyomdokain jár, akik nem sokat törődtek népes családjukkal (a „magányos sétáló” éppenséggel mind az öt gyereket menhelybe dugta, s még tán büszke is volt erre), állítólag egyik-másik gyerekük szabályosan éhen halt, míg a papa az emberiségnek - értsd: saját karrierjének - szentelte drága idejét. KULTÚRÁNK AGÓNIÁIA A liberális-pornografikus, orgazmus-központú európai-amerikai kultúra hol kerülő útvonalon, hol brutális egyenességgel, de legalább a „nagy” francia forradalom óta folyamatosan támad. A vele szemben ideig-óráig hatékonyan fellépő eszmeáramlatok sorra megbuktak. Legtöbbjükről kiderült, hogy a lényeget illetően a szóban forgó szekularizált modell valamilyen irányú túlfeszítései csupán. Nemzeti és nemzetközi szocializmus: antiliberális-pornografikus kul- túrkísérletek. (Ne tévesszen meg bennünket a felszíni prüdéria, mely neurotikus álca csupán, a materialista, „egyszer élünk” mohóság álorcája). Ha a ’’korszerű” (liberalizálódó) katolicizmust, a II. Vaticanum szellemét tekintjük, akkor el kell ismernünk, hogy vannak sokan, akik úgy érzik: a legfőbb mentsvár, az Egyház belefáradt az ellene évszázadok óta zajló otromba támadások elviselésébe, és önnön definíciójának mond ellent, amidőn alkalmazkodik a liberális demokrácia humanizmusához (amely első látásra is egyre többször, konklúziójában azonban mindig ateista és pornográf). Sem a liturgikus reformok, sem a „párbeszéd kultúrája”, sem az önkritikus pápai megnyilatkozások sorozata nem tudta még csak lassítani sem a szekularizálódást (legalábbis az európai kultúrkör társadalmaiban), és ezért óhatatlanul megfogalmazódik az aggály, hogy talán éppenséggel gyorsította azt. Amint II. János Pál tevékenységéből láthattuk, úgy XVI. Benedek megnyilatkozásaiból is ki- érezhetjük a zsinat korrekciójának igényét, de nagy kérdés, mire adnak lehetőséget a guvernamentális megfontolások és a hierarchia állapota. (Ez utóbbira épp e sorok írása idején is éles fényt vet az egyik legismertebb magyar rendi elöljáró interjúja - hol? - a vitán felül keresztényellenes Népszabadságban: egv zsinat előtti, tehát idestova 50 éves Ratzinger-idézetet lobogtatva száll síkra az egyház „középkori” vonásai ellen. Nem vitás, hogy mondanivalója egy része helyes megfigyeléseken alapul, míg ellenben például a papi öltözködés „középkoriatlanítása” ellen jómagam, úgy is, mint a katolikus egyház tagja és úgy is, mint az érzelmi és művészi gazdagság híve a kopárság és szikkadtság ellenében - szelíd, de határozott tiltakozásomat rögzítem. Jegyzeteim e részletét még augusztus végén írom, pár nappal a Nagyboldogasszony- és a Szent István-napi misék sokműfajú tündöklete, gyémántosra csiszolt esztétikai gyönyörűsége után - nem pusztán az éber értelem, hanem, 28
