Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Kiczenkó Judit: Útban a Szondi két apródjához

KICZENKO JUDIT ✓ Útban a Szondi két apródjához A SZONDI-TÖREDÉKEK ÉS MÁS MUNKÁK A dolgozatomnak valójában az Arany Aranyt ír címet kellene adnom. Ugyanis a Szondi két apródjában Aranynak számos olyan művészetelméleti és gyakorlati alapelve összegződik, amelyeket kezdetektől hangsúlyosnak vélt, folyamatosan taglalt, bővített és árnyalt. Ezeket korai periódusában a Szilágyi Istvánnal és főként Petőfivel folytatott levelezésében, később a levelezésen kívül, kisebb- nagyobb terjedelmű - különböző jellegű - szakmunkáiban dolgozta ki.1 A Szondi két apródjához és töredékes előzményeihez ezek közül térek ki néhány szempontra. Leegyszerűsített megfogalmazásban a költő Aranyt a teoretikus Arany segítségével kísérlem meg értelmezni, kiemelve néhány központinak tekinthető fogalmát. Elsőként és legfőképp az epikai hitel kérdéskörét, melynek egyik vonat­kozását legtömörebben Gyulainak írott levelében fogalmazta meg: „nekem, ha építni akarok, tégla kell és mész.”2 A tégla és mész „szállítója” az adott műhöz Tinódi Lantos Sebestyén krónikája, Budai Polgári lexikona, Decsy Osmano- graphiája, Szalay történeti műve és más források. Másodszor, ettől elválaszdratatlan a szóbeliség kérdése, mely az epikai hitel alapja. Néhány Arany-megállapítást idézek: „A nép visszautassá, ami nem életre való; s mit ha elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetébe vésse, tovább adja, firól-fira örökítse”,5 illetve a „legfőbb inventor a nép”,4 a jó mű alapja a „nép tudalmában is élő monda.”5 Arany sze­rint a nép által szóban fönntartott hagyományt (annak egy részét legalábbis) összegzi a kisebb-nagyobb tehetséggel megáldott professzionális szerző. (Ho­mérosz vagy Ilosvai szintjén.) Tinódit Arany éppen a kortárs hitelességéért, a szóbeliség művészeként emelte ki a vele egy korszakból alkotók közül.6 „De mindezeknél - a történeti témájú műveknél - fontosabbak, mert históriai beccsel bírók az oly történeti énekek, melyekben a szerző egykorú eseményeket ír le. Effélék szerzésében leginkább kitűnt Tinódi Sebestyén deák, az utolsó ma­gyar vándorhegedős, ki önkészített énekeit önkészített dallamok szerint, lant­kísérettel az urak udvarában énekelgette. Ez volt neki mestersége.”7 Az Eredeti népmesékben azt is jelezte Arany, hogy a szóbeliség, mint művészi forma az ő korában (1850-es évek) a népmeséken kívül már csak „egy-két ballada-szerű költeményre szorítkozik”,8 azaz e műfajban próbálhatja meg imitálni még élő minta alapján az eszményi alapmodellt az írástudó. Rövidítésül, megkerülve a még részletezőbb kifejtést, idézem Dávidházi Péter összegzését e tárgykörben: „e míves és klasszicizáló költőnél [...] az élőszó szejnély es jelenléttel hitelesített kimondása valamiféle mérvadó elsődlegességet élvez az írásban rögzített műal­kotással szemben”.9 Ez a szempont a Szondi című töredék, illetve a végleges mű narratív megoldásakor kap jelentőséget, az esemény az „egykorú” szem­tanúk szóbeli szólamaiból áll össze. 144

Next

/
Oldalképek
Tartalom