Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
hangnak a lehetőségét sem rejti magában, amit Pista azért ki tud mondani. Csak a parttalan rémület látszott benne. A néma Pista ekkor belökte a rácsos ajtót. A nyikordulásra az édesapja is hátrakapta a fejét, kezében megállt a szúrókés, mellyel a disznót szokták levágni, és ugrásra készen ide-oda járt a pillantása, hogy vajon az ő kést tartó kezére, vagy az édesanyja meztelen testére szegeződik-e a fia szeme. Frontszélen Ha az ukrán sorkatona és a német tiszt a falu főterén találkozik össze, vagy a templom előtt, Marcus Aurelius határkövénél, akkor másodpercnyi gondolkodás nélkül cselekszenek, és aki gyorsabb, az marad életben. Háború volt. A közelben állt a front, nem messze tőlük Malinovszkij főhadiszállása, a II. ukrán hadsereg tizenhat sorkatonája pedig, akit a falu iskolájában szállásoltak el, azzal a paranccsal érkezett előőrsnek, hogy derítsék fel, hol bujkálnak németek. Anton közéjük tartozott. A tiszt pedig, a faluban rejtőző németek egyike, egy volt abból a több ezerből, akiknek meg kellett volna kezdeni az áttörést, de bent rekedtek a hegyek között. Anton, a tizenkilenc éves ukrán tűzrevalóért indult. A szomszédasszony helyett, akitől kaptak mindent, bort, kenyeret, még egy darabka sajtot is. Az asszony azt mondta, fél, hátha nem tart ki tél végéig a tüzelő, inkább mindennap hoz, amíg lehet, ki tudja, meddig tart még ez a háború. Jól megértették egymást. Anton ukránul, az asszony tótul mondta. Anton kivette a szomszéd- asszony kezéből a hatalmas vékát, hogy majd ő. Csípős, decembervégi hideg volt. Karácsony harmadnapján. Az erdő felé kanyarodó földúton találkoztak. A német tiszt magas, vékony, de inas ember volt, harisnyás lába szárát verdeste a fekete sokszoknya. Annyira lötyögött rajta, hogy ziherájsztűvel fogta össze a derekán az öregasszony, aki bújtatta. Arra csatolta rá a tiszt derékszíját. A felettesénél kellett jelentkeznie további utasításért. Hátulról, az udvar felől ment ki. Szürkület előtt nem merészkedett volna az utcára, de a berlinerkendő alatt most is az övén tartotta a kezét. Még így is félt. Egyre kockázatosabbá vált az ittlétük. Igaz, az ukránok se ismerhettek minden öregasszonyt a faluban. A tejes kanna fedelére belülről, kenyérbéllel volt odaragasztva az üzenet, úgy hozta át a lány a túlsó utcából, ahol a tiszt felettesét bújtatták hátul a búboskemencében. Az is szürkület után érkezett, akkor a legjobb. Olyankor már alábbhagy a nappali gyanakvás, de még nem kezdődik el az éjszakai éberség. Az erdő irányába elkanyarodó földútnál találkoztak. Az utolsó ház mögött, ahol a német tiszt rejtőzött. Ott, ahonnét a gyalogösvény indul, és halad végig a patak mentén, követi a keskeny medret egész a forrásig. Az ukrán lefelé jött, fején a vékányi fával. Fél kézzel tartotta a kosarat, a vállán meg egyensúlyozta a karnyi vastag, jó másfél méteres, korhadt kőrisfa-ágat. A német tiszt éppen 100
