Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
átugrott a kerítésen, és indult volna fölfelé. A két férfi megtorpant. Előbb az ukrán fiú, mert ő valamivel előbb észrevette a német tisztet. Fegyver se volt nála. Egy pillanatra meglódult a véka a fején, ahogy megtorpant. Leírhatatlanul rövid ideig tartott. Épphogy megbillenhetett a véka a pillanatnak arra a törtrészére, amíg megtorpantak, és találkozott tekintetük. Anton rögtön megmarkolta erősebben. De arra a pillanattöredéknyi időre azonnal beállt a csönd. Süket, levegőtlen, sűrű csönd. Kutyaugatás sem törhette meg. Nem is tarthatott sokáig, csak amíg egymásra villant a két szempár, ám miközben a fejkendős, inas német tiszt szürke szeme és a fiatal, vézna ukrán sorkatona világoskék szeme keresztezte egymást, arra a töredékidőre megakadt, s abban a csöndben állt össze minden mozgás, mintha bárddal vagy karddal hasítottak volna kockát térből és időből a két férfi köré. Nem éreztek semmit. Tökéletes cselekvésszünet támadt. Még a dermesztő hideg is értelmét vesztette abban az ürességben. Talán csak addig tartott minden; amíg a német tiszt erősebben marokra fogta pisztolyát a berlinerkendő alatt. Állandóan rajta tartotta a jobb kezét, a jobbon meg a balt, mintha fázósan melengetné egyiket a másikkal. Most bal kezének minden ina megfeszült, egész a válláig, miközben összevillant a tekintetük. A német tiszt fejében csak később, néhány másodperc múltán állt egybe a kép. Szeme most nem mozdult, csak a látótere peremén érzékelte, hogy a fiú fején megbillent kicsit a véka. Aztán egyszerre mozdultak. Mintha mind a ketten erre a jelre vártak volna. Hogy mozduljon a másik. Figyelték egymás rezdüléseit, minden érzékszervüket egyszerre a másikra tapasztották, mint a fürge rovar a gyorsan mozgó, hosszú csápját, mellyel végigtapogatja maga előtt az ismeretlen akadályt. Várták, hogy a másik megmozduljon, s végül egyszerre mozdultak, és ugyanazzal a lendülettel, amellyel erre a, térben és időben élesen körbehatárolt pillanatra az imént megtorpantak, mentek tovább. Egyik se nézett hátra. Az ukrán szinte a föld felett úszott el a vékával a fején, a kőrishusánggal a vállán, de mind a ketten csak néhány méterrel arrább sza- porázták meg lépteiket, amikor hirtelen felgyorsult a szívverésük. A német tiszt kirántotta a berlinerkendő alól a bal kezét. Jobb keze mozdult a pisztolyával. Az ukrán fiú a tarkójában érezte hideg csövét. Négy-öt napra rá Anton, az ukrán fiú négy golyóval a hasfalában haldokolt az iskola melletti kis ház nyári konyhájában, és a szomszédasszony megállás nélkül cserélte alatta a lepedőt. Át se vitték már a tábori kórházba. Zajlott a faluban a tisztogatás. Időközben a tizenhat előreküldött ukrán fiúhoz felzárkózott oroszok sorra járták a falu portáit, bujkáló német tiszteket kerestek. Csoportokba szerveződve végigkutattak mindent, pincétől a padlásig, és még a dunyha között, a bevetett ágyakban is találtak német katonákat. Sajnálták őket a falubeliek. Háború volt. Anton négy társával együtt parasztasszonynak öltözött német tisztekkel keveredett tűzharcba, akik az erdő felőli alvégén, a szalma közt lapultak az utolsó ház pajtájában. Négy haslövés érte közvetlen közelről. Órái voltak csak hátra. Nem lehetett rajta segíteni. 101
