Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái

szalad hazafelé. Nem tudta senki, honnan tudhatták volna, hogy még sötét volt szinte, amikor Pista elment hazulról, és azóta szalad megállíthatatlanul a határban, minduntalan vissza-visszatérve a hazafelé vezető földesútra.

Pista hátul aludt, a nyári konyhában, mert ott volt a legmelegebb, meg persze azért, mert vizelnie kellett. Elég gyakran ki kellett mennie éjjel. Mikor betöltötte a huszadik évét, az apja végleg hátraküldte. Akárhogy van is, embernyi ember létére mégsem aludhat a szüleivel egy szobában, dörmögte egyszer a feleségének lefekvés előtt.

Pista siketnéma volt, s kicsit bicegett ugyan, de szellemileg szinte teljesen ép volt. Tizennyolc éves korában végleg kiadták az intézetből, nem maradhatott tovább. Apja és anyja akkorra már elszokott tőle a mindennapokban, hiszen amíg az intézetben lakott, még nyárra is alig hozták haza, nem értek rá vele foglalkozni, mindig rengeteg földjük meg állatuk volt, dolgoztak mind a ketten, látástól vakulásig. Ki tudja, talán bánatukban. A néma Pistán kívül volt még egy fiuk, a Pista előtt, de az meghalt valami gyermekbetegségben, még az ötvenes évek közepén. Utána nagy nehezen megszületett a Pista, az meg ilyen szerencsétlen lett. Édesanyja a maga módján szerette, bár kívülről inkább szánalomnak tűnhetett, hiszen amikor tizennyolc évesen visszakapta, ugyanúgy bánt vele, mint amikor pelenkás korában elengedte. Érteni csak ő értette, mit akar mondani, de annál többet, mint hogy beszéd közben jól kinyitja a száját, nem tudott tenni érte. Pista napközben egyedül volt, a falut járta, az erdőben csatangolt, az állatokkal beszélgetett a maga nyelvén; rendesen csak akkor evett, mikor elébe rakta az ételt az édesanyja. Édesapja mindennap megborotválta, pedig talán Pista egyedül is képes lett volna rá, ha megtanítja, de az apja azt mondta, neki egyszerűbb megcsinálni, nem győzi kivárni, amíg a Pista megérti, mit hogyan kell, és a végén úgyis megvágja magát.

Mikor tizennyolc évesen hazahozták, édesanyja azt mondta, aludjon csak velük, amíg megszokja itthon, aztán majd meglátják, befíítenek-e neki a belső szobában, vagy alszik hátul, a nyári konyhában. Aztán végül utóbbit választották, gondolták, jobban jár, hiszen ott télen-nyáron intenek a főzés miatt. Pistának meg mindegy volt. El lett volna ő a belső szobában is. Azt is megszokta volna, ahogy addig is mindent megszokott. De az édesanyja így mégiscsak nyugodtabban tudott aludni.

Soha semmit nem bíztak rá, mert úgyse tudná megcsinálni, pedig Pista bármit megtett volna szívesen, még disznóvágáskor is ment volna szívesen, de mindenki félretolta, eredj innen Pista, útban vagy, neked mindig láb alatt kell lenned, ülj csak le, mire megértenéd, már régen túlvagyunk az egészen. És a néma Pista csak állt, pillogott fekete keretes, vastag szemüvege mögött, s ha el tudja mondani, mit érez, akkor talán még a kérges szívű férfiak is megkönyörülnek rajta, akik lefogták a disznót, amíg a böllér megszúrta a nyaka alatt.

Nagyszombat reggelén, mikor özvegy Horváth Istvánná Mari néni átkiabált Kerekes Rózáinak, hogy nicsak, a néma Pista talán már ki is fejt a Szárfai-féle istállóknál az anyja helyett, akkor is hasonló történhetett. Pista nem tudott aludni, hajnalban felébredt, aztán jó korán felkelt, és hátrament, nézte, a cinegéket, ahogy kopogtatják az odú bejáratát a cseresznyefán, mert tavaly is, tavalyelőtt is odafészkeltek, és a fakopáncs mind a két évben elhordta a fíókái98