Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
B. MÜLLER MÁRTA Kastélylakók- Ez valamikor a Festetics család vadászkastélya volt. Szép nagy épület. A parkban még talán négyszáz éves fák is vannak. A múltkor kivágtak egyet, azt mondják, tizenkét ember se tudta volna körbeérni, olyan vastag volt a törzse. A nagy viharban kettéhasadt, nem tudtak vele csinálni semmit, ki kellett vágni. Ide is belátszott a koronája, egy darabig furcsa is volt, hogy már nincs ott a helyén. Aztán megszoktam. Mielőtt maga jött, itt volt a Klárika; kérdeztem tőle, mi lesz az ebéd, azt mondta, nem tudom, Margitka^ lemegyek, megnézem, majd később megmondom. De még nem jött vissza. Úgyhogy nem tudom, mi lesz az ebéd. Nem baj, addig legalább elbeszélgetek magával. Nem tudom, járt-e itt régebben, mikor még nem volt ennyire szép ez a kastély. Azt mondják, régebben gyerektábor is volt. Jöhetne már ez a Klárika. Mihelyst megtudom, mi lesz az ebéd, mindjárt nyugodtabban elvagyok. Akkor elgondolom, milyen jót eszek majd, milyen örömmel kanalazom azt a kis gulyáslevest, az se baj, ha hamisgulyás, utána meg jön a mákos csík, bár azt itt elég ritkán főznek, inkább túrós tésztát. Ebéd után alszok egyet. A Juci nem zavar, már megszoktam, hogy állandóan jajgat. Mindent meg lehet szokni. Van ennél rosszabb is. Ott van az Éva, az az asszony ott a legbelső ágyon. Nem tud beszélni. Néz, csak néz, és nem szól egy árva szót se. Mutogatni mutogat, de akkor se értem, mit akar. Talán beszélgetne, azt meg nem tud. A fene se érti. Aztán néha idejön az unokája, de az se szólna ám, pedig az tud beszélni. A fene se érti. Azt mondják, valami nagyságos asszony volt ez az Éva, nem akárki. Elütötte az autó az urát, ő meg végignézte, abba némult bele. Van ennek már vagy harminc éve, azt mondják, de azóta egy árva szót se szólt. Na, jöhetne már ez a Klárika. Bár néha innen is lehet érezni, mit főznek; ha a konyha felől fúj a szél, és nyitva hagyják az ablakot; akkor lehet érezni. Főleg ha kelkáposztát főznek. Vagy ha buktát sütnek, akkor is. Annak is nagyon jön az illata. Legtöbbször lekvárosat sütnek. Hitlerszalonnával. Az jó, nem folyik ki. Én is azzal szoktam, persze csak az utolsó időkben, mielőtt így lerobbantam, régebben nem, akkor még volt olyan kemény szilvalekvárom, az aztán nem folyt ki semmiből. De akármelyiket beletehettem volna, sokszor még négy-ötéves lekvárom is volt. Olyan kemény, hogy késsel kellett vágni. Na, egész megéheztem, pedig még csak tizenegy óra. Nem menne le megnézni, mikor jön vissza a Klárika? Lehet, hogy el is felejtette megkérdezni, mi lesz az ebéd? Bár nem szokta. A Klárika mindig emlékszik rá, ha valamit megígért. A múltkor is kérdeztem, mikor hoz nekem megint olyan diós kráflit, mert egyszer hozott, az anyósa sütötte, aztán mondtam neki, én is pont ilyent sütöttem valamikor, erre tegnapelőtt hozott is, azt mondta, megint sütött az anyósa. Na, addig beszélek itt az ennivalóról, még a végén tényleg megéhezek. Pedig nem vagyok ám éhes. Nekem már nem kell sok, untig elég, amit adnak. Jó itt nekem nagyon. Nem is panaszkodok. Szépen elvagyunk. Bár a múlt héten összevesztek ezek ketten, az Erzsi meg a Rozi, 91
