Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A nyúlketrec mellől
hogy ezekről meg neki nincs éppenséggel semmi fogalma sem, és hogy esetleg ez is tátonghat akkora hiányként egy értelmiséginek készülő magyar fiatalember műveltségén, mint az én járatlanságom Salingerék, Kerouacék és mások életművében. Magamra maradtam hát, mint azelőtt, és azóta is mindig, minden közösségben. A szellemi természetűekben is, mint amilyen a nép-nemzet, vagy amit még annak nevezhetnénk. Barátom, mint égen a csillag, de a nyúlra, melyet kupán vágok, biztosabban számíthatok, mint talán bárkire, akivel valaha is egy közösségbe soroltam magam. Ez talán csak hangulat, s máskor másképp vélekedem, de nincs kétség: azzal sem áltathatom magam, hogy a kiválasztottság jele ékesíti homlokom, s valamiféle arisztokratikus dicsfény, magasztos aura övez. Hiszen bármerre nézek az egykék társadalmában, a sokszorosan megfigyelt, megfegyelmezett és kifosztott magyarok jobb sorsra érdemes, maradék hazájában, mindenütt ugyanezt, sőt gyakorta mélyebb egyedülséget látok. S legtöbbször annyi menedék sem társul hozzá, mint amennyi nékem megadatik a magam emberi viszonylataival, kedves időtöltéseivel, korhadozó nyúlketre- ceivel. Most értem meg azokat, akik korosodván lesznek a kocsma vagy a templom túlbuzgó látogatóivá. Esetleg mindkettőé. Végső szabadságuk - vagy rabságuk, ahogy tetszik -, hogy Istenen és a boron kívül többé senkire nem akarnak számítani. („Végül is ketten maradnak: Isten és a bor” — amint Hamvas mottója mondja.) A NOSZTALGIA GYÖNYÖRE A végső szabadság felé közeledve egyre oldódnak igazodási kényszereink. Azzal hízelgek magamnak, hogy nekem korábban sem voltak ilyenjeim, de ez nyilvánvalóan nem lehet igaz. Annyi eszem nekem is volt, hogy ne menjek fejjel a falnak. S ehhez magamévá kellett tennem - interiorizálnom kellett, óhatatlanul, nem is egyszerűen igazodási, hanem létezési, már-már evolúciós kényszerből - a modernség némely előítéleteit. A lét határán azonban, amely felé nemcsak én közeledem, hanem, meglehet, az egész földi élet, értelmét veszti minden evilági igazodás. Az öröklétnek, mint tudjuk, nincsen időrendje, nincs benne modernség és maradiság, nincs semmi, ami foltot ejthetne a dicsőség örök ragyogásán. Benne van azonban minden, mi időtlen tisztaságban fénylik. így az a régi, modernség előtti falusi életteljesség is, mely elvágyódásom gyakori tárgya, holott ismerem bornírtságait. De a mai kificamodott világban, amidőn a mezőgazdaságra termett csonkaország „szabadon választott” vezetése butaságból vagy hitványságból (netán idegen érdekek szolgálatában) hadat visel a falvak ellen, melyeket az egyik kormánytisztviselő középkori csökevénynek minősített, vagy amikor a mi falunk legnagyobb állattartója a szombathelyi szimfonikus zenekar hivatásos hegedűse (kalapemelés néki!) a maga két hucul lovával, kecskenyájával, birkáival, nyulaival és népes baromfiudvarával, miközben akiknek élethivatásuk lehetne az őseiktől megkapott tudás és életforma folytatása, 87
