Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A nyúlketrec mellől

azok azt rosszkedvűen megtagadják, egyszóval ebben a sötét szenvedélyek és makacs balgaságok dúlta világban, amely már szüló'anyját, a racionalizmust sem érti, s ezért önérdekét is eltévesztve hagyja magát az orránál fogva odavezetni a pusztulás sötétlő partjára, ezen az elfuserált, kisszerű apokalipszispróbán ugyan vajon mit is tehetnék mást, mint gyermekkori emlékeimbe, kamaszkori Erdély-élményembe, továbbá abba a kulturális vagyonba kapaszkodva, amelyet a szellemi örökségem és lelki alapélményeim megnyitotta úton gyűjtögettem össze - fölidézem vágyódásom szép régi világát.

Es akkor legalábbis az 1930-as évekig kell hátrálnom az időben. S magam előtt látnom bői nagyapám virágzó gazdaságát, amely még majdnem teljesen vegyszermentes növénytermelésre és házi állattartásra alapozódott, és a gépesítettségnek azon az alacsony fokán állt, amely még nem vagy alig igényelte a szennyező energiaforrások felhasználását. A ház, a kocsiszín, az udvar, a kert, a pajta és az állatok lakhelyei, távolabb pedig a földek és az erdő az évszázadok vagy évezredek alatt kialakult szerves egységben, minden szükséges kellékkel ellátva szolgálták a népes családot s vele a nemzeti élet folytonosságát. A közösségek közös középpontú köreinek rendszere szintén őrizte ősi jegyeit, s jól működött még: a virágzó család az egyház óvó karja alá húzódó, de őseredeti szokásait is jórészt még őrző és gyakorló faluközösségbe illeszkedett be, s rajta és intézményein keresztül az állam életébe. A feudalizmus intézményei közül és szellemi-erkölcsi örökségéből az a rész, amely felbomlásra talán méltó volt, nagyrészt már felbomlott, s bár a meglévők néha nehezítették, de már nem akadályozták meg a tehetség érvényesülését, bármely társadalmi rétegből származott is az. A politikai életben tartósan szóhoz jutottak a nép és a nemzet egyesítését szorgalmazók, de szerencsére azok is, akik a változtatások fokozatosságát, szervességét tartották szem előtt. A közvélekedés és a közérzület alakításába már egyre inkább beleszóltak a szerves rend ellenségei, a sajtón keresztül izgató keresztényieden és nemzetietlen (egyrészt faji, másrészt osztályalapon álló) szélsőségek, a nemzeti érzés és a nemzeti igazság érvényesülése iránti hit azonban általános maradt, és az évtized végének területi rendezéseiben még meg is erősödött.

Ámde mindez így túl ésszerű és általános. A vágyódás lüktető szíve sosem a struktúra, hanem az élmény. Ha csak foszlányai maradtak - ha eleve csak foszlányokból építkezhetett, hiszen eszmélésem legelső éveiben, 1956 után éppen tatárjárás volt a magyar falvakban -, annál vonzóbb és titokzatosabb. Nagyapám bütykös ujjai, amint megragad, és a térdére ültet. A bajuszáról csöpögő meleg, frissen fejt, habos tej, amint kikanalazza bögréjéből a megáztatott házikenyér-darabokat. Ugyanez az emlékkép a másik, kovács nagyapámról is fel-felfénylik, pedig csak másfél éves voltam, amikor meghalt. A hangjában dörmögő szeretet. A sütőkemence forrósága, amikor kinyitják az ajtaját. Az egyszerű, erős, tiszta ízek, a füstöltsonkától a káposzta torzsájáig, az almáslepénytől a mákos mácsikig vagy a krumplis stercig (uborkasalátával). A betle- hemesek párás betódulása, a minisztrálás a hajnali misén (amíg Radnóczi plébános úr haza nem küldött: „apádnak baja lehet belőle”), a fürdőzés a répcei malmoknál, a vadon is termő, ehető sóska szedése a réten nagyanyámmal. A lovak jó szaga. Az istállóké és a pajtáké. Szaladni mezítláb az út porában, felka88