Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A nyúlketrec mellől
S bár a vidéki színhelyekről feltörekvő értelmiség nagy része még ma is a fővárosba tart az onnan való kivonulás vagy a vidéken maradás helyett, a nagyvárosokból elég sokan útrakeltek, hogy közelebb kerüljenek a természethez, a néphez és a Teremtőhöz is bizonyosan. Kós Károlytól vagy A rög alatt elfeledett, drámai szociográfiáját író Balázs Ferenc tiszteletestől Somogyi Győzőig, Fülep Lajostól akár Lezsák Sándorig sorolhatnánk találomra, és csak a magyarok, és csak a jelentős nevek közül az elmúlt száz évből azokét, akik nemcsak afféle gyarmati telepként, vagy távoli, jobb levegőjű külvárosként tekintettek kiszemelt tuszkulánumukra, hanem mint olyan helyre, amely a létezésre való rálátáshoz tisztább eget, s ha úgy tetszik, centrálisabb kilátópontot kínál a civilizáció centrumainál. Ma pedig még több példa van erre. S ne csak az írás vagy más művészetek alkotó embereit vegyük. Egy sikeres vállalkozóvá lett gimnáziumi osztálytársam az ezredfordulón a Déli-Kárpátok hunyadi csúcsai közt vett birtokot, s bár odaköltöznie nem lehetséges, azért nem lehet mondani, hogy csak nyaralni menne oda. Sőt: honvágya van már, lelke egyik felét ugyanúgy ott hagyja mindig, mint terepjáróját a közeli falu magyar családjánál. Minden hónapban visszatér, s marad, ameddig teheti, az ég közelében, magányosan töltekezve. Máskor meg barátait, jó ismerőseit hordja el a felhők közé (rendszeresen, eddig már közel másfélszázat), mert nemcsak menekülnie kell, hanem - ami jórészt lehetetlen, de az ember, hisz társas lény, megkísérli - meg is kell osztania azt az élményt, hogy van még azért földi megnyugvás, mutatkozik még a csoda, ha le kell is érte járnunk a lábunkat. Mindazonáltal a világválság egy-két évtizede tartó, létünket megroppantó új korszaka, egyre gyorsuló, egyre félelmetesebb örvényei elnyeléssel fenyegetik, s máris összekuszálták ezt a menekülési útvonalunkat is, a kivonulás ösvényeit. Először is tömegessé tették, demokratizálták, vulgarizálták. Ma minden szebb fekvésű, s még el nem cigányosodott faluban ott élnek a városi menekültek, s a kivonulás szellemi értelme így már-már elvész. Az utolsó szakrális helyek elvilágiasítása, az utolsó tiszta források elcsatornásítása zajlik, valóságos és képletes értelemben egyaránt. Kereshetünk még Retyezátokat, fölverhetjük az utolsó elzárt őserdei törzs kőkori csöndjét, ez nem változtat azon, hogy megtelt a Föld, s nincs és nem is lesz hova menni; a „művelhető csillagok” utópiája mindig is vagy öncsalás volt vagy mások becsapására szolgált. A fogalma szerint arisztokratikus kivonulás demokratikus feloldása, eltömegesedése persze nemcsak abban mutatkozik, hogy ma már mindenütt ismerősökre bukkanunk — vasszilvágyi létünk első hónapjaiban azzal a zenész családdal barátkoztunk össze, akiket még a városból ismertem, s akik, mint kiderült, három évvel korábban jöttek pont ide (s hozzánk képest nagyszabású falusi gazdálkodásba fogtak) -, hanem a kulturális zűrzavarban, amely mindenhova elér. A nyúlketrec közelébe is, hiszen ma már a falusi gyermekek is félnapokig a tévét bámulják és az agytompító számítógépes játékokat nyüstölik, szókincsük egy részét és tréfáik nyersanyagát a reklámokból, a főként amerikai akciófilmekből és vígjátékokból merítik, s bár néha élnek a nagyobb szabad tér adta játék-lehetőségekkel, de a kultúra olvasással megszerezhető vagy akár az igényesebb tv-csatornákon is elérhető áldásaiból alig részesülnek, 79
