Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A nyúlketrec mellől

a falu közösségi életében pedig nem vesznek részt. Ilyen közösségi élet ma már tulajdonképpen nem is létezik. Pedig a család (még ha nem „csonka” is, ami pedig falun is igen gyakori ma már) önmagában, kirajzolódva az idegen világból nem ad biztonságérzetet, nem tanít meg a társadalmi beilleszkedésre, ellenkezőleg: betokozódásra késztet a megszokott, belterjes univerzumban, amelyből kilépve légritka térbe kerülünk, s még szorongásunk is lefojtja szabad levegővételünket. A kis falvak igen gyér számú - s ami a baj: a lakosságon belül igen csekély arányú - fiatalsága vidékünkön már semmiféle saját kulturális mintát nem közvetít, kizárólag a média sivár mintái szerint sodródik, és még jó (s erre van példa Szilvágyon is), ha az ifjúság egy részében visszhangra találó nemzeti-rockos, nagymagyar-nosztalgiás áramlat közösség-, de legalább bandaszervező vonzásának enged. Ez jó, mert egy kis akolmeleget legalább ad, s ha a szerencsésebbek vagy az értelmesebbek később némi szerény műveltséget társítanak az ösztönös vonzalomhoz, akkor értékes hazafisággá nemesedhet.

HAZAFISÁG - MOST

Csakhogy hazafiakra most, azonnal volna szükség, mert nagy bajban van az ország.

Unalmas, nemcsak az igazsága, hanem a közhely-volta miatt még külön is kedvetlenítő mondat ez, tudom. Valahogy mindenkinek a könyökén jön már ki az ország baja. Mit akar még az ország, nem gebedtünk meg érte már elégszer? Nem hogy évszázadok óta, hanem csak az utóbbi évtizedekben is. Itt volt legutóbb ez a rendszt rváltásnak nevezett felbolydulás, hát nem arról volt szó, hogy ezután majd minden jobb lesz? Ahogy azelőtt is mindig arról volt szó... Ne jöjjön már nekünk senki a köz dolgaival, mert úgysem hisszük el, hogy őszintén beszél, s nem a maga pecsenyéjét sütögeti.

S ha magamba nézek: mit láthatok én a „köz” dolgaiból (ha már egyszer nem tágítok attól, hogy ezek engem érdekelnek) a vasszilvágyi porta kilátópontján állva, nyulakat almozva, füvet nyírva, palántákat öntözve, a hömpölygő gaztenger kiszárításán dolgozva vagy éppen lucernát kaszálva? Kőművesekkel, szerelőkkel tárgyalva, a rendszeresen színültig megtelő „derítő” gondjával küszködve? Gyerekbiciklit bütykölve, három zsenge idegzetű, bonyolult lelkületű, minél formálatlanabb, annál szeretetvágyóbb gyermek (és egy feleség) szakadatlan rezdüléseit felfogva a magam tépett antennáival, és persze válaszolva is rájuk, képességeimhez és hűségemhez mérten? Kicsiny templomi kórusban énekelve, nehézsorsú, megnyomorított lelkű falusiak érzékenységének reszkető fényköreit kerülgetve futó beszélgetések közben, s a nyomokban mégiscsak létező társadalmi élet morzsáit csipegetve? S persze ugyanazon lélegzetvétellel és ugyanazon napokon végezve értelmiségi feladataimat a városban, találkozva és szót váltva emberekkel szerkesztőségben, nyomdában, könyvkereskedőnél, áruházban, fogadáson, gyermekem fociedzésén és másutt, kábultan böngészve az interneten, villanypostán levelezve, befogadva sokfelől jövő és egymásnak sokszor ellentmondó értesüléseket?

80