Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Tóth Csaba: Garas retrospektív
digitális javítások, a lényegkiemelés szempontjai, fényvezetés, árnyékolás, tónusátmenetek stb. A fényképész természetesen mégiscsak másképp komponál, mint egy festő', hiszen a fotó részletgazdagsága, valóságábrázolása miatt más képkivágást kíván. Ezért sokkal feszesebb kompozíciójú egy fénykép, mint egy festmény. Viszont nincs mód elnagyoló gesztusokra, szubjektív érzelmi kifejezési lehetőségekre, amivel a festő viszont gyakran él. A portré, a figura esetében nincs szükség a festészet sokkal statikusabb, funkcionálisabb kompo- zíciós vágásaira, ezáltal sokkal természetesebb, életszerűbb lesz a kép. Garas Kálmán fényképeinek ez a természetesség, életszerűség a legnagyobb érdeme. Hogy éri el mindezt? Portréfotóit két csoportra kell osztani ahhoz, hogy könnyebben megértsük alkotói folyamatát, valóságmegörökítő alapállását. A klasszikus fotográfia ma is fekete-fehér, igen-nem, pozitív-negatív. Az utóbbi ellentétpár a fényképezés digitális korszakában értelmét vesztette ugyan, mi azonban azért tartjuk fontosnak megemlíteni, mert Garas Kálmán fotóalanyai (médiumai) a képen vagy aktív, vagy passzív állapotban, élethelyzetben láthatóak. Minden portrékészítés (és ez így volt a festészetben is) empatikus képességeken alapszik. Garas Kálmánnál ezt külön is hangsúlyozni kell. Ügy örökíti meg alanyát, hogy az ezt a folyamatot szinte észre sem veszi. Nem tolakodik, szinte légiesül, amikor dolgozik. Zenei, illetve muzsikusportréin ezt úgy éri el, hogy hagyja az aktív cselekvésbe (zenei előadás) belefeledkezni a célszemélyeit. „A zene különös világba varázsol” (Szörényi Levente), az előadóművész a partitúrára figyel, és a zenei mű ihletett magasságaiba emelkedik, ami által arckifejezése megváltozik, önfeledté válik, metamorfózison esik át (Eötvös Péter, Perényi Miklós, Lakatos György, Dresch Mihály portréi). Ezt az önmagába-feledkezés-állapotot, a passzív cselekvésű portréin (színészek írók, képzőművészek, különböző tudományok művelői) azzal idézi elő Garas, hogy hagyja elmerengeni („sorsomba merültem” - József Attila - Dunánál) modelljeit. Olyan irányba terelődik kettejük beszélgetése, hogy a modell megnyílik önmaga számára, és egyben Garas fényképezőgépe számára is. A „megnyílt arc” mögül kitárulkozik a rejtett személyiség. Figyeljük meg, Garas portréalanyai szinte soha nem néznek velünk szembe, illetve a blendével szembe, elnéznek mellette, felette, szint észre sem veszik, hogy jelen van az objektív (világ), tudomást sem vesz róla, hogy fényképezik. (Ebben tér el leginkább a portréfestészettől, illetve a korai, valamint az általános portréfotózástól, ahol a modellek mindig szembe néznek a művésszel, fotográfussal, és szinte „kinéznek” a képből). Ezért nem görcsölnek és pózolnak Garas képein a művészet és a tudomány képviselői (Sinkovits Imre, Kisléghi Nagyi Adám, Mészáros György portréi). El vannak magukkal (foglalva). Ez a meditativ vagy kontemplativ állapot aztán ugyanolyan emelkedettséget kölcsönöz az arcnak, mint egy zenei mű interpretálása, vagy írók, költők esetében egy vers vagy próza előadása, felolvasása (Kiss Sándor, Weöres Sándor, Nagy László portrét). Ez az emelkedett lelkiállapot, amely a Garas-fotókból árad, a kiállításmegnyitón fizikailag is érzékelhető volt. A kiállításlátogatók arca átszellemültté vált, mindenkinek volt egy kedves szava a másikhoz, mintha nem is e zord égitesten lettünk volna egy rövid ideig, hanem abban a bizonyos P/tradicsomban. 139
