Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Söptei Imre: "Vasmegyei borvidékek"

ország termelőinek. Kiemelték, hogy ültetvényében „értelmesen” választotta meg a nemesebb és akkor még a környéken ismeretlen szőlőfajokat (rizling, fehér burgundi, tramini stb.); rigolozott már akkor, amikor ez iMagyar- országon még nem volt szokásban (ez az adat azért érdekes és megfontolandó, mivel ezt a műveletet Kőszegnél természetes mozzanatként említették). Az ültetvény örököse muskotályos és chasselas fajtákat is mutatott a bizottságnak, amelyeket jól tudott értékesíteni a bécsi piacokon, amelyet nem kis mértékben köszönhetett a majd közvetlen vasúti összeköttetésnek.

A fent említett borvidékeken kívüliségi dilemma feloldásként Entz Ferencék megjegyezték, hogy a szombathelyi bortermelők többsége „Vashegyen” (Vaskeresztesen, Felsőcsatáron és környékén, ahol ma is sok szombathelyi polgárnak van hétvégi háza) „elégítette ki szólóművelési vágyait”.

Az általánosnak nem mondható felmérés szerint a művelés megegyezett a kőszegivel, amelyet az ottani viszonyokhoz hasonlóan csáposán 2-3 szemre metszett tőkékkel is indokoltak.

R 0 H 0 N C

„Szólómívelési szempontból szerencsétlen vidék, melyet majdnem évenként látogat meg a jégverés. ”

Rohonc sem volt egyértelműen beilleszthető a XIX. században elismert hagyományos megyei borvidékek közé, mert többnyire Kőszeghez számították. Annak ellenére, hogy a környék szőlészete, a források szerint is, már legalább ötszáz éves múltra tekintett vissza, 1348-ban az itt termett borokkal való kereskedés jogát is Kőszeg város kapta meg.

A ma már szinte teljes egészében Ausztriában található tájék soványnak minősített pala- és homokkő-törmelékes talaján az említett természeti csapások és a rossz értékesítési lehetőségek miatt a XIX. században rengeteg ültetvényt vágtak ki. Ráadásul a munkát is nehezítette a köves talaj, a lazító és a gyomirtó kapálást is csak kétágú szerszámmal lehetett elvégezni. Leginkább itt is a furmint fajtát termesztették, amelyet itt Zapfnernek hívtak vagy, ahogy Kőszegen, a népnyelv itt is közönségesnek nevezte (der Gmant). Ebből két fajta is termett, a sárga és a vörös vesszőjű, utóbbit azonban kis hozama miatt folyamatosan irtották. Alacsonyabb számban, de előfordult, még a budai hosszúnyelű v. hosszúczipkájú (Langstieliger), a budai rakszőlő (Kurzstieliger), a sajgószőlő (Steiner vagy Steierisch weiss vagy Kracher). Ezekből a fajtákból a jobb években, mint az Í 868-as is volt, akár 10.000 akóra (kb. 500.000 liter) is számíthattak a határból.

Ezer karó itt 25-30 forintba került; általában a nőknek 24, a férfiaknak 30 krajcárt fizettek egynapi kapálásért, de abban az évben 40 krajcáros fizetség is előfordult. Egy napszámnyi munka, vagyis a Tagwerk száz négyszögölet jelentett Rohoncon, ekkora területet kellett egy nap alatt megmunkálni. A metszést csáposán és szálvesszősen is végezték, ahogy Sopronban és Kőszegen, a szüretet és a borkezelést kőszegi mintára tették.

A korábban a Batthyány-család kezében levő szőlők 1866-tól kerültek meg- művelőik tulajdonába, a bordézsmát a felmérők szerint nagyon magas

9