Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Nagy Gergely versei (3, Szabad bejárás)
Erősen fújhatott a szél. Hosszan csörög a telefon. Anyám az. Tudni szeretné, hogy mikor érek haza, hogy jól vagyok-e. Elköszönni már csak egészen személytelenül, lerázóan tudok. Valószínűleg a színtér miatt lehet. Ezeknek a beszélgetéseknek mindig olyan ízük van, mintha csak viszonyt folytatnánk. Tőmondatok, felületesség, a hangjában alig érzem a tónusokat. Pedig igenis fontosak ezek a futtában ejtett kérdések. Nem akarjuk egymást egyedül érezni. Persze meglehet, hogy olykor csak erőfitogtatásról van szó, bizonyítás a férfi előtt, hogy nincs egyedül, nincs rászorulva a társaságára. Bármikor elmehet. Van kihez. Anyámnak álmos és unott volt a hangja. Ahnden különösebb indok nélkül járok ebbe a kőkocsmába. A falak megnyugtatóan vastagok, az ablakokra munkálatlanul folynak rá, mint egy formátlan szemhéj. A kocsmáros negyven körüli, félvér cigányasszony. Csak a legszükségesebbekig társalog. Nekem olaszt tölt, amivel egy sarokig araszolok. A keze egészen durva, munkához szokott; sárgás ujjait fakó melegítőjébe törli, de a lába valahogy egész más. Puhán a koszmós papucsba simul, és a körmein friss lakk csillog. Törzsvendégek állnak be a sorba, és üvegpoharakkal illannak el. A boltívekre és az asztalok köré a vakolatra retusált házasságok fotóit szögelték, a réseket régi újságkivágásokkal töltötték ki. Az egyik egy anyáról szól, de elsősorban nőről. A fotón nem lehet pontosan kivenni a részleteket; egész homályosan kúszott be egy képkeret alá. Három gyereket nevelt, mint egy krokodil. A szájában hordta őket, és esténkét, ha lefektette mindet, lámpafényben ült a konyhában. Nem volt teljes rend, s az ablaküveg csücskei zsírosak lehettek. A cikk állította, hogy óvatos nő volt, mert általában ilyen tájt húzott elő a szennyes edények bolygatása nélkül, a romos szunnyadást érintetlenül hagyva egy nagyobb, fanyelű kést. A pengével kisebb-nagyobb darabokat vágott húsából, s amit a padlóra ejtett, azt markába seperve a többivel együtt tette az ágy szélére. Tovább soha nem olvastam. A barnuló papír visszafoglalta területeit a betűktől. Sz.-re már nem gondolok, és nem is gondolhatok. Legjobb esetben is csak nosztalgiázom, s ha önkielégítek, rosszul vagyok. Nem emlékszem, hogy mikortól, de egy idő után, miközben vele voltam, nem tudtam kitörölni a fejemből az esőt. Hajnalban indultam el egy Tisza-parti házból az állomás felé. Lábnyomaim megteltek vízzel. Tócsák gyűltek, és lassan hömpölyögni kezdtek utánam, mintha rá akarnának kúszni a nadrágomra, és meg akarnának fojtani. Pedig tudok úszni. Délutánra otthon voltam. Megcsókoltam Sz-t, és önmagával csaltam meg. A mögöttem lévő asztalnál kártyáznak; és estefelé egy motyogó, letapadt hajú férfi segít be a pultnál. Törli az asztalokat, alázatosan mesternek szólítja a vendéget, és kiüríti a hamutálakat. Vállai ferdék, mint a marionetteknek. Valahogy a nőhöz tartozik. Ez biztos. Néha, ha felönt a garatra, a fenekét markolássza. Zárás körül lehetett, mikor a kocsmárosnő a VVC-t mosta fel, 7
