Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek

LÁSZLÓFFY CSABA

Egyidejűségek

„Irtózatos nehéz igazat tudni magunkról: természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról.

Csaknem lehetetlen..."

(Márai)

4. (ŐSBÖLÉNYEK SZÁGULDÁSA ÉS AZ ELŐRELÁTFHATATLAN)

Mennyi indulattöredék, kudarc. Lehetséges, hogy kezdetben a fantasztikus nem a művészetben hatott érzékeidre, hanem látomásokkal tört rád. Kihűlt szállodaszobákban félvak órán: közted és köztük csak a csend. Vagy az elsat- nyult padlódeszka nyikorgása. A résekben, a vájatokbán sikító üresség. A tárgyakban a titoktartás elkötelezettsége: a fogyatkozó múlt - már csak kifényesedett semmi - észrevétlenül elsimul bennük, mint egy hullám. (Csak a közajtó be ne súgjon!)

A színhelyek lassabban változnak, mint az emberek. Ismerős arcok után kutatsz. Kopott külváros-környéki rétek, udvarok; itt-ott megsárgult- feketült fű; a meredek dombaljban megbúvó hó- meg olajfoltok inkább egy bűncselekmény színhelyét idézik, mint a hajdani terepjárásokét.

„Mind bizonytalanabbnak tűnik minden, hát még a jövő.”

Mintha a néhai útitárs töprengését hallanád vissza, akit a „megyei elvtárs” annakidején arra kért, hogy legyen óvatos. (Fehér megyében kószáltatok, aztán Brassó következett.) „Megfogadtam magamnak - mondta -, hogy másnap reggel elmegyek, ha másképp nein, gyalog abba a faluba...”

Hány évtizeddel ezelőtt történt?... O volt az, aki rendszerint fogfájós képpel, némán jelezte, hogy semmi komplikációról nem akar tudni; különösképpen, ha a kölcsön kapott szolgálati kocsinak más az úti célja... Ezúttal azonban egész másképp történt vele is.

„Soha nem jártam még abban a faluban, ahol nagyapám lelkész volt — vallotta be neked F. - Apám szörnyű történetet mesélt halála előtt református lelkész nagyapámról. Miután az idős ember 1919-ben hosszú ideig nem adott hírt magáról, ő, a Budapesten tanuló diák, elhatározta, hogy hazalátogat özvegy apjához. Felült a gyorsra, majd Tövisen vonatot váltott, átszállt egy személyre. A faluban ellenséges hangulat fogadta; az emberek elfordították a fejüket, jóllehet fölismerték. A kevés számú magyar református család - apám csak később szerzett tudomást a történtekről - elmenekült a vidékről; ehhez nyilván az alattomos merénylet is hozzájárult. Az idős lelkészt - nagyapámat - ugyanis a feltüzelt parasztok éjjel kirángatták a papiakból, követ akasztottak a nyakába, és kútba lökték. Más helységekben megpróbálták karóba húzni a magyar papot. A kútba ölést félelmükben követték el - a bűntettnek így nem marad nyoma, gondolták. Később azt vallották, hogy a lelkipásztor önkezével vetett véget életének...”

53