Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek

Az unoka meglehetősen zaklatott állapotban kotyogta ki a családi titkot. A nyolcvanas években több igazságtalanság érte őt is, s végül a dac egy szikrája lángra lobbantotta benne a sok évtizede lerakodott keserűséget, amelyet hány megfélemlített családban a fennmaradáshoz szükséges megalkuvás tanulságával ruháztak rá az utódokra.

„Az ismeretlen faluba érve - folytatta útitársad -, benéztem az ortodox templomba, megcsodáltam az ikonokat, mint aki fontolóra szeretné venni »a helybéli új szentek tanácskozását«. Hogyha két csahos eb rám nem támad, talán szót érthettem volna az öregebb falubeliekkel. így azonban feltűnés nélkül távoztam, vagy inkább iszkoltam a kíváncsi, jobbára gyanakvó tekintetek elől. Közben eleredt az eső. Galléromat nyakamba húzva megindultam visszafelé a rövidítésen... A földet pára fedte, füstölögni látszott a látóhatár, ahol a folyómedret sejtettem. Az erdő peremén, valahol lőtávolságban, mintha apró tüzeket pillantottam volna meg. Kimerültén caplattam; legfeljebb azzal vigasztalhattam magam azon a komor, kilátástalan reggelen, hogy nem kell ügyet vetnem az emberekre, még a szembejövő vándorcigányok kackiás vagy éppen lekonyuló bajuszára sem. Nem kellett senkinek köszönni.

A folyónál, mint mondták, egy kis palló van valamerre. Megbotlottam... Messziről harangszó ért el hozzám, inkább csak foszlányokban. Egy kökénybokortól mintha kijózanultam volna; de a külső szúrások, horzsolások most nem számítottak. Az anyai dédapámról szóló családi legendára gondoltam; ő is valahol a szülőháztól messze, mostoha tájra vetődve töltötte legényéveit, törte magát s búslakodott. Ez a gondolat (már a gyümölcsöskertek alatt jártam) kissé fölmelegített. Az öreg tanította volt meg anyámat zsoltárokat énekelni. Én is megjegyeztem hallásból néhány régies hangzású verssort, melyek még Szenczi Molnár előtt születtek. Az egyik — Bogáti Miklós magyarítása — vala- hogy így hangzott: Ollyakat verj meg, kik teellened énreám támadnak... Sok kevély szókat mondanak... A csúszós köveken egyensúlyozva belém rekedt a folytatás. Száz méterrel arrább már veszélytelennek tűnt az út. Vagy lehet, hogy eltévedtem?... Az öregapám idején errefelé nagy páfrányok nőttek, sűrű, szinte áthatolhatatlan volt a partmente. Arcomra öreges vigyort képzeltem, s különös nyugalom szállt meg belülről. Majd megint elvágódtam. Egy szurdok alján találtam magam. Az eső zúgása fülemben lovak ügetésének tetszett, és amint föltápászkodván a ködös távolt kémleltem, fakón, elmosódottan imbolygó emberi alakokat láttam. Ahogy az elcsigázott menetoszlop a túlsó partszegélyen haladt, az esőcseppek gyöngysorait cérnaszálként összetartó fény meg-megcsillant valamin.

Meta light (c-print)

54