Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Grüll Tibor: Zsidó történetírás a hellenisztikus korban

Róma is ebbe a történeti hagyományba csatlakozott bele. Eleinte a Tiberis- parti város is csak egyike volt azoknak a barbár államoknak, amelyek a görög oikumené perifériáján tűntek fel; majd a második pun háború és a Makedónia meghódítása között eltelt fél évszázad alatt Róma vált a Földközi-tengert körülvevő' világ urává. A görögöktől egészen eltérően a rómaiak számára a történelem folytonosságot jelentett: a szüntelen jelen lévő múltat a gondosan megőrzött szokások, intézmények, a kollektív és kulturális emlékezet szakrális emlékezethelyei biztosították. A rómaiak nemcsak őseik arcmását tartották házukban életüket őrző elődeik éber jelenlétének látható jelképeként, de olyan mértékig őrizték közös történelmük ősi hagyományait, ami a görögök számára ismeretlen volt. Políibiosz ezeket az emlékeket tette a görög kritikai és filozófiai szellem mérlegére. Ez a szellem pedig azt mondatta vele, hogy a hisztoria nem lehet tudomány, mivel időhöz kötött, változásnak alávetett, múlandó dolgokkal foglalkozik, így hát Polübiosz sem az „igazságot” (dikaioszüné) vagy a „valóságot” (alétheia) kereste a történelemben, hanem azt a politikai élet gyakorló iskolájának tartotta. Ezt a didaktikus-morális szempontot tekintette később a római történetírás is praecipuum munus-únak.11

2. KINYILATKOZTATÁS ÉS ZSIDÓ TÖRTÉNETÍRÁS

A hellén műveltségű pogányok és a zsidó írástudók közötti különbséget Flavius Josephus egyebek mellett azzal szemlélteti, hogy míg az előbbiek nemhogy életüket nem adnák saját irodalmukért, de még anyagi áldozatra sem hajlandók annak megmentése érdekében; az utóbbiak készek akár a legszörnyűbb kínhalált elszenvedni szent írásaikért, mivel azokat Isten végzéseinek (dogmata) tartják.1’

A zsidóság története a héber Biblia prófétikus könyveiben lett végérvényesen megörökítésre. Csakhogy ezek a könyvtekercsek össze vannak göngyölve, és „a végső időkig”, azaz a kinyilatkoztatás (apokalüpszisz) idejéig le vannak pecsételve (vö. Dán 12:4; Jel 5:1). A zsidó történelemre vonatkozó próféciák értelmezéséhez csak az férhet hozzá, akinek a Betű mellett a Szellem ismerete is megadatik, hogy a pecséteket feltörje, és kigöngyölje a tekercseket.11 A megismerés az idő előrehaladtával progresszíven fog növekedni - „Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, pecsételd be a könyvet a végső időig; tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás” (Dán 12:4) -, amit aligha értelmezhetünk másként, minthogy a történelem eszkhatonja felé közeledve egyre több pecsét fog lehullani a könyvről, egyre mélyebb lesz a Betű és a Szellem ismerete, s maga a Történelem is egyre több, nyilvánvalóan a kinyilatkoztatás fényében értelmezhető eseményt fog produkálni.

Innen nézve érthető, miért nem született a zsidóság körében monumentális történetírás, abban az értelemben, ahogyan azt Nietzsche definiálta, a historiográfia egyedül lehetséges nézőpontjának tartva azt.H A legnagyobb - és műveivel egyetlen teljes egészében ránk maradt - zsidó származású, de a rómaiaknak görög nyelven író történész, Flavius Josephus maga is tanúskodik arról, hogy az ő művei alapvetően más szellemben fogantak, más intencióból, más történetírói módszerrel készültek, mint a pogány irodalmi művek:

34