Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Pelle János: Carmen és népe
mében elutasít minden racionalitást, és kizárólag a saját érdekeire van tekintettel. Amíg szereti, azt akarja, hogy a férfi teljes mértékben rendelje magát alá neki, amikor pedig már nem, eltaszítja, nem törődve azzal, hogy a féltékeny férfi, ahogy ezt világosan a tudtára adta, végez vele. Bálint a nárcisztikus személyiségszinten való megrekedést tekinti őstörésnek, melynek fontosabb jellemzői: ,,a) az itt történő eseményekben szigorúan csak két ember vesz részt, hiányzik a harmadik; b) ez a kétszemélyes kapcsolat igen sajátságos, egyáltalán nem hasonlít az ödipális szint kapcsolataihoz; c) az itt működő dinamikus erő nem konfliktusokból adódik; végül d) a felnőttnyelv gyakran hasznavehetetlen vagy félrevezető az itt zajló események leírására, hiszen a szavaknak még nincs egyezményes jelentésük.” (u.o. 23.) Ez az alaphelyzet ad magyarázatot arra, miért vannak szinte leküzdhetetlen nenézségei a nomád mentalitású népek gyermekeinek, így a romáknak is az iskolában. A mindenféle kötöttséget ösztönösen elutasító, „nomád” mentalitás, mely árvaságként felfogható különállásuk, sajátos kultúrájuk kulcsa, a nyolc-tíz milliósra becsült európai cigányság összes csoportjában tapasztalható. Többek között ennek jele, hogy a roma gyerekek hagyományosan ellenállnak a „gádzsó” iskolának, fegyelmezetlenek, ezért is tanulnak gyakran olyan rosszul. Az anyák látszólag élnek-halnak a gyermekeikért, hagyományos értelemben vett nevelésükkel mégsem törődnek, „majd felnőnek valahogy”. A felnőttek nehezen bírják a pontos munka követelményeit, kifogásolhatóan viszonyulnak a törvényhez és a rendhez. Lakásaik állapota arra utal, mintha még a letelepedettek is bármikor készek lennének felszedni a sátorfájukat... A „gádzsó” (azaz nem cigány) tanító és a cigány tanuló közötti viszonyt modellként képezi le analitikus terapeuta kapcsolata a „nomád múltú” beteggel. „Az ödipális szinten a beteg hálás az analitikus emberfeletti erőfeszítéseiért, és teljes együttműködéséről biztosítja őt, az őstörés szintjén viszont óhatatlanul elvárja összes sürgető kívánságának maradéktalan kielégítését a hála legcsekélyebb jele nélkül, sajátjáén kívül minden más érdeket figyelmen kívül hagyva. Ezen a szinten minden frusztráció viharos tünetekkel jár, melyek a szóban forgó szükséglet teljesítésekor egy csapásra megszűnnek. Sajnos a könnyen és biztonságosan elérhető vágyteljesítés hamarosan az értékét veszti, és a beteg ’mohósága’ máris újabb követeléseket szül, ugyanúgy a beteg múltjában gyökerezőket, mint az előző alkalommal.” (u.o. 108.) így alakul ki az „ördögi kör”, mely létrehozza a súlyos konfliktushoz vezető regressziót, a makacs és dacos visszatérést a nárcisztikus szintre, az őstörés világába. A kudarc „beprogramozható”, hiszen a tanuló ellenérzést táplál a tanító iránt, aki nem szereti eléggé. Ez terjed át az egész iskolára, sőt a többségi társadalomra, mely értelmetlen és kegyetlen korlátok közé akarja őt szorítani, s ha nem teljesíti elvárásait, megbélyegzi... Sajnos, túl jól ismerjük ezt a szemünk előtt oly sokszor lejátszódó történetet. Nem beszéltünk azonban még arról, mi a köze az egyistenhitnek a szocializációhoz, és miért gátolja a cigányok egy részét a tudat alatt megőrzött, Indiából származó többistenhit a beilleszkedésben. Pedig a válasz nem túl bonyolult. A pszichonalitikusok, majd az etnográfusok Sigmund Freud nyomán egyértelműen kimutatták, hogy az Odipusz-komplexusban megjelenő 30
