Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (3. rész)

- néhány gyümölccsel, ilyen az eper és főleg a málna, de talán a ringló is, meg természetesen a szőlő, amit a forróságban helyes szedni és eszegetni: a Napot magát vesszük a szánkba...)

Azután eltelik néhány hét. A konyhákén című Babérliget-szövegben olvassuk: „Zöldséglevest főzök ebédre, s ez ilyenkor nyár végén olyan ünnep, amelynél nagyobbat nem ismerek.” És: „A legfontosabb a kellő áhitat.” Ez a kis beszámoló valóban áhitatos hangú értekezés a konyhanövények szépségéről és arról a „nyájas szelídségről”, amit minden zöldséglevesnek árasztania kell. És maga a leves? „Színe rózsaszín arany, a vetemény sem puha, sem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.”

A zöldségleves más néven: szemétleves. A szót egy öreg balatonfelvidéki paraszttól tanulja az író és filozófus, akinek a receptje: „az egész kert szemetjét belerakom”. Ha eddig jobbára tartózkodtunk is a Hamvas-féle étel-előké- szítési és ételkészítési metódusok szembesítésétől más forrásokkal, az öreg arácsi parasztember képe háríthatatlanul hívja elő egy erdélyi öregét, aki az egyszerűségnek ezt a varázslatát „székely füveslevesnek” mondja. S ő is beletesz minden le- és fölszedhetőt: apróra metélt tárkonyt és petrezselymet, zellerzöldjét és kaport, némi lestyánt (ahogy ő mondta volt: lehostyánt), csombort és kakukkfüvet, hagymát és amit még talál, hozzá a bors, sáfrány, só, s mert hogy vendég van, de ha nincs, jönni éppen jöhet, berántja vékony vajas mártással, amibe egy tojássárgáját is elkever. Vagyis, hogy nem ő, hanem persze az asszony. („Erős asszonytartó vagyok én. Életemben egyszer kérdeztem meg tőle valamit, azt, hogy hova kerüljön a kertbe a szaletli. Hát csak nézett rám némán a boldogságtól. No, csak azért kérdem, mondom neki, hogy nehogy véletlenül oda rakjam, ahova te akarod.”)

És a csúcson a rántottleves (Patrnosz /.) A normális létnek megfelelő étel. Amit a világon mindenütt ismernek, ami a csecsemőnek is első étele volt az anyatej után. (S persze a bőséges anyatej-termelődéshez is mi más lenne szükséges, mint a kellő mennyiségű rántott leves?) A csecsemő, az agg - és a bölcs étele. „Zsíron vagy olajon pörkölt liszt és víz.” Ennyi. Aztán kerülhet bele szinte bármi: só, köménymag, tej, méz, fokhagyma, zsíron pirított kenyér, ecet, csurgatott tojás stb. A jó rántottlevesben „a földanya íze határozottan felismerhető”, és aki ezt megkóstolta, az „az élet kedvességéről mindent megtudott.” Az egyszerű étel nem akar mást, mint táplálni. Az ázsiai ezért eszik rizst, a magyar paraszt kenyeret és szalonnát. És ez nem a nyomorúságos lenti zsigerek ügye csak - sejteti Hamvas, a kertész: „Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; van még Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántott levesünk, krumplink és főtt rizsünk.”

A KERTÉSZ MINT ERKÖLCSI LÉNY

Hamvas, a kertész, természetesen nem csak főzési alapanyagok termelője és főzési tanácsadó. Kapálás közben is lehet gondolkodni, de igazán egy-egy

64