Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (3. rész)

ágyással végezve, egy-egy sor vagy egy munkás nap végére jutva. S az első - s legfontosabb, legmesszebbre vivő - kérdés mi más is lehet, mint az, hogy az ember miként is bánhat a természettel, mihez van joga a maga létfenntartása biztosítása végett, és mihez van joga, mint olyannak, aki létének egyik dimenziója révén maga is természet? És ez az alkonyati kerti kérdés átvezet minket oda, ahol a lét minden apró és gigantikus ténye, így az ételek is elnyerik értelmüket.

Kapával és metszőollóval, ásóval és kaszával, vetőmagos zsákkal és zöldséges kosárral a kezünkben, borsóért hajlongva és hagymát húzkodva, sóskát szaggatva és letépett barackot csámcsogva, a tavaszeleji palántázáskor, a paprika, paradicsom előnevelésekor és a kivágott öreg gyümölcsfa ágait törögetve, a nyílegyenes borsóvetésen és a szabályosra visszavágott málnabokrokon merengve, azaz a kerti lét minden pillanatában egy nagy kérdés közepén állunk, amelyre nem lehet nem válaszolnunk. Fogalmazzunk a lehető legélesebben. Hasonlat-e csupán vagy életünk alapigazság az, amit a jézusi példabeszéd így ád élőnkbe: „Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágat- tatik és tűzre vettetik. Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket.” {Máté, 7. 19-20.)

Hamvas a Karneválban egyértelműen fogalmazza meg az álláspontját, azaz (finomítsunk) az elbeszélő, sőt, hiszen van néhány, „valamelyik” elbeszélő álláspontját: „A fát önmagáért kell gondozni, nem pedig gyümölcshozamáért.” Radikális és szép állítás, de természetesen követhetetlen. Ahogy tudatában kell lennünk annak is, hogy bármit eszünk, mindig a környezetünket fogyasztjuk. A fogyasztás szó jelentése: kevesbíteni. Az életet kevesbítjük - magunkat fenntartva. És ez néha egyértelmű a gyilkolással. Ha tudatunk józan mértéktartással nem is veszi figyelembe, hogy egy apró szardella vagy kagyló éppoly élő teremtmény, mint egy termetes borjú, „aki” leölése előtt a szemünkbe néz, egy lecsippentett szőlőszem, mint egy százados diófa. A világ lényeit önkénytelenül hierarchizáljuk, s így nem véletlen, hanem természetes nyelvi szokás, hogy a növényekhez való kétséges viszonyukról beszélve, a fákat emlegetjük, nem a „lágyszárúakat” vagy a cserjéket. Kit dúl fel egy csalánbokor szenvedése, amikor kesztyűben tépkedjük harsogó zöld leveleit tea vagy jó nyárelős leves végett? Persze a gyenge plánták „sorsa” évről évre a pusztulás esendősége, a fa, egy tölgy, egy dió, egy cédrus, az örökélet ígérete, ha nem is az örökélet realitása. A fa a világ tengelye, amely a tér hármas teljességét összekapcsolja. Ennél fogva az alvilágot az emberi lakhellyel és az éggel. A fa a létező, a lélegző remény: ha gyermekünk születik, fát ültetünk, hogy együtt lássuk kettejük növését.

A Babérligetkönyvben olvasható Fák - amely úgy esszé, hogy szerzője nem tekinti annak, alcíme szerint This is not an essay, this is a poem, from You and to You - csodálatos erotikus lázbeszéd a fák elragadottságáról. Meghatározó mondatai a „táplálkozás” metafizikáját fogalmazzák meg, kizárva minden haszonelvűséget. „A fa állandó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növekedése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet,

65