Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Szepesi Attila: Őszi veduta
SZEPESI ATTILA Őszi veduta Mikor a köd meg a láng az égen összegomolyodik, odújából rendre kiront a rubin-szemű gyík. Hallik a ködfátylon túlról duhogás: nem tudni, dobpergés vagy szárnysuhogás. Nem tudni, partot paskol-e vadvizű éji folyó, ágbog-cimbalom-e, távol dübögő zeneszó. Halkul, akár a szívverés - rakoncátlan tiki-takk. Odafönn felhőbe fonódnak a vadmadarak. Vásott tollúk szélbe pörögve lehull. Alattuk dombhát s ormok íve elkomorul. Ej-nap szállnak: titkon mind halálraítélt. Egyik alányaklik, de nincs jaj a vesztesekért. Füst gomolyog - nem tudni honnan, azt se, hova; tört pászmákban acélkék égre, tova. Onnan-e, hol viskón dideregnek a hontalanok? Nyirkos rozsét gyűjtenek és nyűtt rongycafatot. Ábrándjuk soha többé, pisla fohász, emlékük se: puszta napra rügyfakadás. Vannak, akárcsak a kő. Gyűrt arcuk gödreibe alágomolyog az éjszaka lusta köde.
