Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet

hajlatokkal, fémkeretekkel, gipszbe karcolt mintákkal, szép faszerkezetekkel, minthogy a ház előtt - pénz híján - nincs kert, kertszerűvé válik maga a ház homlokzata. Mondják, a házak belülről ligetes vadonszerűek, a hangulatuk azonos a brüsszeli óriásparkok csendes zugainak elegáns vadságával. Minden, ami a házon és a házban van, funkcionális. Az Old England egykori áruházában ma hangszermúzeum egzisztál, a Hotel Giamberlani, a Hotel Hannon, avagy a Horta egyik kedvence, a Hotel Solvay avagy a Maison Cauchie ma is lakott - mint mindegyik ház, amely még áll a kettőezerből. S a funkcionalizmusból vélem, hogy a ház kertet, saját paradicsomot idéző kinézete utalásos, s nem is gazdagságára, hanem a harmóniájára.

Most pedig összeszedem magamat, és elmegyek az Ambiorix térre, megnézem a festő házát. A legfelső emelet erkélye engem lant alakjára emlékeztet, hallom, amióta megláttam, az épület miként is zenél. A festő? - ki az? Senki nem tudja, akit kérdezek; lehet, egy városi mítosz része, és sosem létezett.

A Pare du Cinquantenaire-hoz nem a lépcsőkön kapaszkodom fel, hanem kis kerülővel, a Rue de Francson, a lengyelek követségének hátsó traktusát magába foglaló utcán át. Részben, mert az alsó torkollatnál két kocsma is áll, balról egy görög, jobbról egy francia, ahol leginkább hivatali sorukra váró lengyelek iddogálnak, részben - ámbár ez az igazi indok, hiszen a kocsmákba betérés szokását nyugati útjaimon, pénzhiánnyal okolva, rendre fölhagyom - mert a fölső toroknál áll a Maison Cauchie. Nappal nem lehet belátni, éjjel, tán mert a hívatlan látogatókat elriasztja, egyik-másik emeleti szobájából fény árad ki. Most éppen az alagsor szobája kivilágított, bepillantok: üres, bútorozatlan. A fölsőbb emeleten, ahová a bejárati lépcső is vezet, szecessziós könyvszekrények állnak, s fölöttük látható az egykori építész tulajdonos ízlése szerinti pasztell színvilágú sgraffitto-technikával készített faldíszítés. Egy hete a legfelsőbb szint erkélyén derengett valami fény, közepéről plasztikusan megvilágította a szint alsó és felső pereme közé illesztett, lyukas közepű falkorongot. Nem tudom, merre él a tulajdonosa.

A park 126 éves sziljei és platánjai közé - ahol egykor a brüsszeliek élelmezéséhez hozzájáruló, második világháborús káposztáskertek bűzlöttek ilyen őszidőtájon - nem megyek be. Kezdődik a ramadán, szolgálok riadalmamra magyarázattal. Az amúgy is setétben a fekete tiszafák alatt guggoló alakoknak mikrofonon át szónokol valaki arab, s a mondatok végét onnan sejtem, hogy időnként üvöltözés is föl-fölhangzik. A kutyás járókelők szíjon tartják az ebeket, szegény jószágok farkat behúzva iszkolnak a sietős gazdák mellett. A diadalív alól is kiabálnak, ki tudja, mit. Aztán megkerülöm a parkot és az 1880-ban épült, de rendeltetését csupán 1978-ban kezdő nagymecsethez elérve látom, előtte sátrak sorából húzott teret hoztak létre, a leengedett ponyva mögé nem látni. S a minden irányból, tömegesen érkező, borotvaszesz- szagú férfiak és sokillatú, csadoros nők eltűnnek a sátor katonazöld gyomrában. Az Ambiorix térhez nem érek el, végül már nem tudok a szemközt jövő arabok hullámokban sűrűsödő áradatán áthatolni, csak állok a zebra fölött hol zöldet, hol pirosat mutató lámpa alatt, és bámulom a némán özönlő népséget. Moszlim szerzetesek, villogó tekintetű fiatalok, pocakos családapák, lehunyt szemű asszonyok és lányok, egyenruhások és civilek próbálják a

39