Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet

nagymecsetet megközelíteni - de ők némák, s a mozdulataik olyannyira lágyak, mintha mindenki bőre alatt kamasz lányka húzódna meg.

Visszajövet továbbra is hallom az üvöltözőket. Az építkezés miatt zsákutcává minősült Chaussée Saint-Pierre aszfalt-közepén néger suhanc kalimpál. Megáll az autóm mellett, bámulja a burkolatától lefosztott jobb oldali visszapillantó tükröt, megkerüli a járművet, s a házfalak felől lehajol, benéz az utastérbe, s meg-megnyitja a hátsó és az első ajtót. Közben előhalász a zsebéből egy telefont, valakivel beszél. Rászólok, nem válaszol, hanem nyugodt léptekkel tovább halad, beszél valakivel, s rám nem néz vissza.

Éjjel többször fölébredek, kinézek a kocsimra. Reggel bedobom az automatába a parkolás árát - jegy helyett egy felirat jelenik meg. A készülék rossz, ami abban nyilvánul meg, hogy jegyet nem ad, de a pénzt se szolgáltatja vissza. A kocsimra pillantok, semmi újabb baja. De az előttem állónak a vezető oldali első ablaka bezúzva, s a rádió a helyéről kitépve.

Máshová állok a kocsival. Most az autó fara ér a farkasos balkon árnyékába. Felülről tűz a nap, magam is az árnyékom közepében állok. Aztán szőlőt veszek, négy darab kakiszilvát, amelynek fájából nekem is van egy a kertemben, a legfelsőbb teraszon, már egészen terebélyes, a szaletlit nyáron eltakarja, s ezernyi virág van rajta, nem is csoda, hogy egyetlen sem termékenyül meg, s marad meg a fán.

Az erkélyen nem változik az éjszaka semmi. Wolf úr vagy a másik Wolf, a képviselőjelölt apja nem változtatott meg rajta semmit. Hogy miért, örökre a titkuk marad. Csak az apa által kirakott plakát, fia választási plakátja hírei ezt- azt róluk. S már nem nyomja a föld felé a telehold súlya, a C-betűt formázná az égitest, ha látni lehetne. A közeli kertben azonban kivirágzik egy októberi időre nem figyelő magnólia. Egyetlen szennyesvörös virágot nevel, de az oly hatalmas, hogy feledteti a magányát. Az utcára kihajoló gallyon hintái, magasan, úgyhogy még a madarak is letelepedhetnének mellé, ha élnének errefelé. Nem tudom, hogy léteznek-e. Hangjukat nem hallom, nyomukat sem érzékelem. Galambot se figyeltem meg eddig. Pedig a macskák nem szabadon élnek, hanem a szobák kirakatablakában. Ott hevernek, s bámulják kifejezéstelen, sárga és kerek szemmel a járókelőket. Legfeljebb a farkuk végét emelik olykor meg, akkor is csak annyira, hogy észre ne vedd.

Hát nem veszem. A kutyák mellett állok meg, ha megállók. És a rózsák közelében, ha hagyják.

Az utolsó előtti brüsszeli estémen metróval átmegyek a Le Botanique-ra. 1797-ben hozták létre a növénygyűjteményt a Palais de Lorraine területén, de 1826-ban bezárták, majd az intézményt a közeli Meise nevű falucska mellé telepítették át. A kert centrumában üvegből és vasból készített rotunda áll, ma a francia diplomaták használják az épületet. A park egyik szárnya helyén pedig modern épületek magasodnak. A másik szárnya, az üvegháztól nyugatra eső, még mindig létezik. Ott van dolgom. Majd megnézem Meunier parkban álló, négy évszakot ábrázoló szobrait, az almaszagú levelek közé fúrom titokban a fejemet, futó pillantást vetek a fröcskölő szökőkútra, és sétálok, amíg lehet.

40