Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)
mintás. Vidámságot csempésztek a szobába. Az ember a rendetlenségnek inkább a festői oldalát látta, nem a káosz-jellegét. Otthon is, a munkahelyemen is, az én szobámban mindig glédában állnak a dolgok. A pedantériám, a rendszeretetem már-már kóros. Több ezer könyvemet például kilenc könyvesszekrényben helyeztem el, s mielőtt betettem volna őket a helyükre, piros ceruzával, vonalzóval mindegyik polcon meghúztam azt az egyenest, amelytől egy milliméter eltérést se engedtem egyetlen kötetnek sem. Se előre. Se hátra. Amilyen kevéssé tűröm, hogy a közvetlen környezetemben akár csak egy toll vagy egy radír is elcsússzon, ferdén álljon, olyan elnéző vagyok a kosszal, a rendetlenséggel, ha máshol tapasztalom. Szemléletbeli különbségünk néha Misi rosszallását váltotta ki. Többször tett már felelőssé amiatt, hogy nála milyen kupi van, ami arra mutatott, hogy toleranciámat megengedhetetlenül félreértelmezi. Lustaságnak veszi. Most persze sokkal nagyobb kérdések forogtak kockán, mint rend vagy rendetlenség. Elet és halál! Édesapám élete és halála. Meg persze az én életem - ha a halálom momentán nem is annyira. Mint minden nőnek, nekem is az volt a fixa ideám, hogy támaszkodhassak valakire, hogy másra terhelhessem rá a problémáimat. Misi pedig ezúttal készséggel, különösebb unszolás nélkül felvállalta a támasz szerepét... Nem mintha korábban nem bízhattam volna meg benne. Am kapcsolatunk korántsem szokványos kezdete miatt mindig volt köztünk egy apró, egy igazán aprócska bizonytalansági tényező: nevezetesen az, hogy egyáltalán szeret-e. „Én írok levelet magának - kell több? Nem mond ez eleget?” - e sorokkal kezdte Tatjana az Anyeginnek szóló vallomását. Én máshogy kezdtem. Profibban. Modernebbül. Pimaszabbul. Négy évvel ezelőtt nem is egy, hanem mindjárt huszonnyolc (!) szerelmes levelet csempésztem be az akkoriban velem egy munkahelyen dolgozó Misi postájába. Egyszerre lettem hát számára egyfajta sült galamb, aki belerepül a szájába és zsákbamacska. Elfogadta a sült galambot. Elfogadta a zsákbamacskát. Azaz engem. Én pedig ahelyett, hogy örültem volna, mindjárt vérig sértődtem, amiért nem ő választott ki engem. Nemes versengés tapasztalható a hozzátartozók körében. Mintha ez valami rangot adna fél oldalára megbénult, beszédkészségét részben vagy egészen elvesztett, inkontinens szeretőinknek, aki lehorgasztott fejjel ül a tolószékben, vagy a párna és a paplan fogságára ítélve hörög, nyöszörög, nem győzzük hangoztatni, milyen egészséges is volt, mielőtt ide, a Plárshegyre, az Országos Neurológiai és Pszichiátriai Intézetbe került.- Korábban semmi baja nem volt... Egyáltalán nem szedett semmiféle gyógyszert. Naphosszat kertészkedett. Barkácsolt. Órákig sétált - így kezdődik majd’ minden beszámoló, hogy az idillbe annál drámaibb erővel robbanjon bele az agyinfarktus, az agytrombózis vagy, mint a mi esetünkben is, az agyvérzés. 86
