Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)

Ha egy-egy újonnan behozott beteg rokonai apuka felől érdeklődnek - és mondhatom, gyakran érdeklődnek, mert önmagunk megedzéséhez, lelki karbantartásához elengedhetetlenül szükséges, hogy észleleteinket, benyomásainkat megosszuk egymással, történeteinket kicseréljük, tapasztalataink érvényét az egyedi eset szintjéről az általános szabály szintjére emeljük -, szóval, ha apuka felől érdeklődnek, én is mindannyiszor szükségét érzem, hogy már mindjárt az elején a lehető legnagyobb nyomatékkai leszögezzem, hogy ő semmiképpen sem egy évek, évtizedek óta elfekvő „defektbeteg”, mint amilyennek jelen állapotában a felületes szemlélő számára esetleg látszhat, hanem nemrégiben még csupa energia, csupa tetterő volt: függönytartókat szerelt fel, füvet nyírt, fákat ültetett.

Egy betegség esetében sehogy sem kerülhető meg az igazságosság kérdése.

A ragyogó múlt és a szomorú jelen ellentétpárba állítása is egyfajta morális állásfoglalás a hozzátartozók részéről. A legfelsőbb szinten elkövetett végzetes hiba észlelése. Az egyet nem értés jele. A tiltakozás bejelentése. Még ha az Isten nem mindig veszi is a lapot.

Maga a beteg persze még inkább hajlamos erkölcsi kérdést csinálni a betegségéből. A Jó és a Rossz erőterében elhelyezni.

Apuka nehezen feltörő, akadozva kiejtett szavaiból, ezekből az igazából csak hangtörmelékeknek nevezhető, a hallhatóság szintjét elérő, az érthetőségét

87