Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)

gyorsan, nehogy emlékezeted működésbe lépjen, és nehogy kedved szottyanjon elolvasni, amit írtál. Az első mondat majd jön magától, annyira igaz, hogy minden pillanatnak megvan a maga, tudatos gondolkodásunktól független gondolata, mely nem vár mást, mint hogy kimondassák. Ami mármost a következő mondatot illeti, ez bizony nehezebb eset; ez minden bizonnyal egyszerre tudatos és tudattalan, ha elfogadjuk, hogy az első leírása némi per- cepciós tevékenységgel jár. [...] Folytasd, ameddig jól esik. Bízzál a szócsermely kiapadhatatlanságában.”

•

Mintha egy puccs zajlott volna le apám testében: az addigi irányító hatalmat gyorsan, erőszakosan leváltották, az új viszont felkészületlennek bizonyult, hogy kellően koordinálja a folyamatokat.

Szervezetlenség, káosz lett úrrá rajta.

Mintha eltévedt volna a saját testében. Jobb karja csak pro forma tartozott hozzá. Jobb lába még jobban függetlenedett tőle. Nem talált semmit a helyén, értetlenül kereste megszokott önmagát.

Különösen élettelenül lecsüngő jobb karját nézte döbbenten. Mihez szoktak egy lebénult kart hasonlítani? Egy kókadt virághoz. Egy madár használhatatlanná vált, letört szárnyához.

Arcának jobb fele is eltorzult. Olyan hatást keltett, mint egy félig fennakadt redőny. Ha pedig artisztikusabb hasonlatot keresnénk, Picasso azon portréit idézte az emlékezetembe, amikor különböző látószögeket alkalmaz: a szemeket en farce, a szájat és az orrot profilból festi meg, s az egy felületen több irányú beállításnak deformáció az eredménye.

Amíg apuka protézisét ki nem vették, minden lélegzetvételénél mozgásba lendültek a szájüregében a kilazult fogak. A légzés szokott útja mintha eltor- laszolódott volna: mintha a tüdő pattanásig telített hólyagjaiban bent rekedt volna az oxigén, új levegő viszont, úgy tűnt, nem mehet be, így apám fulladással küszködött; riasztó látványt nyújtott az izmok görcsös rángása. A protézis eltávolításával megszűnt a fulladásveszély, megszűnt a fogak különös csonttánca. Édesapám arca viszont horpadtabbá, beesettebbé vált.

Állán kiütött a borosta. A haját tövig lenyírták, s bár ez nem is állt neki rosszul, hiszen míg minden más változás, amin átment, öregítette, új frizurája legalább fiatalította, a fekete tüskéket a feje búbján napjában többször is megtapogatta, mintha csak valami távoli tájról ideszármazott idegennel ismerkedne.

Úgy tartják, a szem az, amitől a hozzátartozók a legtöbbet várhatnak. A szem az agyvérzés után is értelmes, élénk tekintettel képes körülnézni. A szem az egyedüli, ami a beteg belső életéről árulkodik: a pusztaságban megcsillanó távoli fény, amely tudtul adja, hogy valaki igenis virraszt még a csendben és sötétségben. Mint ahogy általában az épen maradt érzékek a többi, károsodott funkció rovására megerősödnek, az agyvérzésen átesettek szemében ott összpontosul mindaz a tettrekészség, erő és értelem, mely valamikor egész testükben eláradt.

Apám szemében azonban, bárhogy fürkésztük is, nem láttunk semmi biz81