Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (2. rész)

gyár szóval „sötéttiszta” - clair-obscur, chiaroscuro - hely, amely a félhomály és a szűrt fény megnevezhetetlen állapotával kínálkozik gazda és vendége számára: a lugas. Ülni, valami keveset enni és beszélgetni, vagy együtt hallgatni. Pillanatkép a Beszélgetésekből (Unicornis, summa philosophiae normális, 1948): „A lugasban üldögéltünk, az asztalon tejes mandula és lépes méz.” S ha már kert és lugas, akkor Mediterráneum és Magyarország, történelmi idő és primordiális lét... Ebben a szakaszban olvassuk: „Ez itt Berzsenyi és Kisfaludy Sándor népe és földje. Elpusztíthatod, de az aranykorból sohasem fogod tudni felébreszteni. Ez a méhes földje.” (Ahol - véletlen, nem véletlen - ezek a sorok is íródnak.)

AZ ÜNNEP TERE

A kert és a kerti élet a teljesség foglalata Elamvas Bélánál. Mindig egyszerre közvetlenség is és metafora is. Egy létforma meghatározója, és meditációs lehetőség, beavatási folyamatok tája és alkalma: tér és lehetőség minden olyan viszonyrendszer végiggondolására, ami az emberi létezést meghatározza. S hozzátehetjük, minden ilyesféle meditáció olyasfajta tudás kinyilvánítása is egyben, amelyet a személyes tapasztat, az érzékeket is gazdagító élmény hitelesít.

„A kertet bevonta valami méz ragyogás”, írja egy emlékező, aki mintha Hamvas szemével is látná „ezt a helyet”, s ez az érzéki meghatározottság abban is megnyilvánul, hogy Hamvas - mint sokan mások - minden érzékszervét hajlamos folyamatosan készenlétben tartani ahhoz, hogy intellektuális kerti útjaihoz benyomásokat szerezzen. Képeket és hangokat, de illatokat, sőt ízeket is: tudjuk, hogy a letépett, felszedett növényeket, termésféléket szerette mor- zsolgatni, szagolgatni, alkalmilag ízlelgetni. Bármelyik megörökített kerti élményére emlékezünk, óhatatlanul a gazdag, messzire ágazó jelenségsorokra is emlékeztetünk.

S mi sem jellemzőbb erre az érzéki és szellemi gazdagságra, mint a mindig kissé (vagy erőteljesebben) megemelt hang. A kert létének minden pillanata ünnep. Önmagában is, meg ahogy Hamvas nézi és átéli. És nemcsak a kikeleti időszaké, amikor minden igyekszik föl és elő a fényre, egyesülni a teremtő meleggel, s nemcsak a beérés színekben is oly gazdag időszaka, hanem akár egy ködös reggel vagy a betakarítás munkája a nyirkos őszben: „Már egy hete egyebet sem csinálok, csak szedek. Almát, körtét, szilvát, diót, gesztenyét, szőlőt, kiszedem a földből a krumplit, a répát.” így végződik a Hüperon- történet. Azaz - a könyv legvége ez: „... néha gombával megrakodva térek visz- sza. Sült gomba újborral, kell ennél jobb vacsora?” S aztán majd az is ünnep lesz, ha meglátjuk a saláta zöldjét a hó alól. És ki nem álmélkodott el a kelbimbó göcsörtös szárait látva a hó fölött: minden sárgászöld göb, friss és ehető „gyümölcs” a legvadabb télben is.

A kert áhitata a legszebb írói mondatokat a Cseresznyét szedni című esszében teremti meg (Patmosz III. 1964-66). A cseresznye is étel, ne feledjük, nem valami desszertféle, édes kéjelgés. Sőt, éppen a kerthez kötődő Hamvas-írások vallják leghatározottabban, hogy a gyümölcs az ételek étele. Az igazi ajándéka,

64