Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (2. rész)
túlzás nélkül is mondva: kegyelmi záloga a teremtésnek. Hamvas cseresznyeesszéje az író egyik legteltebb hangú munkája - csupa tapasztalat és derűs mámor. Beszámol a cseresznyefa ölelő és támaszt kínáló ágrendszeréről (szembesítve a dió- és almafával), a madaraknak a cseresznyeszedést kísérő szimfóniájáról, de főleg arról, hogy cseresznyét szedni egyenlő a természetességgel. Ez nem önhajszoló munka, itt nincs tejesítménykényszer és izgalom. És még valami: „A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat.” Ezek a mondatok az esszé tanúsága szerint csak kertben élhetők meg: „Minden valószínűség szerint egyszerű ember vagyok, aki szabadnak magát az egyszerű életkörülmények és feltételek között érzi és tudja... A szabadság számomra régebben a teljes akadálytalanságot jelentette; ez persze nem szabadság volt, hanem önkény; most tudom, hogy szabadnak lenni annyi, mint biztos tudatában lenni annak, mi van és hol van, és tudni, hogy a dolgok között miképpen kell mozogni.” Város, kalandok helye, dolgozószoba? Nem: a kert. A lét mint idill - ennek a tapasztalatnak is naponként megerősítője a kert. Hogy mi az idill — ennek kifejtésével kezdődik a Patmosz II. (1964—66.) Az idill az „ősállapot nyugalma”. Rend és mérték, „emberről, műről, dologról az, hogy mit ér, akkor derül ki, ha a kezdetbe állítom”. Orfika, primordiális rend. „Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most... Az idill a létről való ősképünk.” Igen ám, de a jó és a rossz harca, a lét és létrontás viszálya már ekkor és itt elkezdődött. Lapozzuk csak föl újra A magyar Hüperionű Szőlő és bor, erről beszél ez a szakasz, az ételek ételéről és az italok italáról. Igazából az idillről, amiknek fénye azonban attól ragyog, hogy mögötte ott a démon lelkének sötétsége. „Nézd ezt a szőlőfürtöt, mi van benne, ami nem természetes? Nézd, e duzzadó bogyó hogyan feszíti édes levével pattanásig a vékony fehér héj hamvas húsát. Nézd, hogy csillog rajta a nap sugára, mintha mustjából kortyolt volna, s mámorát ott táncolná ki az ezüst cseppeken. A szikrázó és forró déli nap minden szenvedélyét felszívta ez a kis golyó. Fény csurog belőle, ha szétharapod. De nézz még jobban a fénytől égő szemekbe, s meglátod azt a borzasztót, amely oly sötét, mint a tenger ott, ahol a legnagyobb mélységet fedi. O, aki a szőlőszem pillantásából nem érti meg a sötét sugarat, nem tudja, mi az, ami a bor mámorában oly fekete szédület, mint hogyha valahol ott belül parttalan szakadék ásítana feléd, s ellenállhatatlanul oda vonzana. Ez a sötétség forr a mustban. E nedv az olvadt nap és a folyékony éjszaka.” Természetlíra? Az, feltétlenül. De mire vonatkozik? A szőlőre-borra, a kertre vagy az idillről való régi tudásra, netán a lelkedre? Folytatjuk 65
